Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Bori Imre: Fábry Zoltán

másképpen nyilván nem válhatott volna természetessé és „mértékké“, fogalommá a mai magyar szellemi életben, s nem lehetett volna vagy negyven esztendőn át egy életforma keretévé, jelentve rangot és messze világító aktivitást, már-már a helység geográfiai jellegének mondva ellent minden megszületett Írásával. Nyilván nemcsak arról van szó immár, hogy Fábry Zoltánt a betegsége Stószhoz kötötte, aki azután ott megülve, természetessé tette, ami természetellenesnek látszott: sikerült előnyére fordítania azokat a körülményeket, amelyek írói kibontakozásának hátrányát jelenthették volna. Stósz a létforma egy kivételes megvalósulását is jelenti — messzire vezető utakat s nagy rádiuszú köröket is egyszerre; egy szellemiséget, amely Európa „hullámhosszán“ sugárzott olyan időkben is, amikor ezt Európa és Budapest vonatkozásaiban csak kevés ember tudta megvalósítani. A külső, a „látható“ élet tükrében a Stószon élő Fábry Zoltán pozsonyi lapok munkatársa és a kolozsvári Korunk főmunkatársa volt, mint ahogy ma is főmunkatársa az Irodalmi Szemlének; intenzíven figyelemmel kíséri nemcsak szűkebb hazájának magyar irodalmi és társadalmi életét, hanem a nagyvilágét is — a szüntelen szellemi jelen levés állapotában dokumentálva ezeket és reagálva rájuk.

Európa és Stósz — Fábry Zoltán révén nem paradoxonok, hanem a lehető legtermészetesebb fogalompár, hiszen Stósz a harmincas években európai őrhellyé lett, bizonyítva, mennyire az egyéniségen és szenvedélyen, s mennyire nem a földrajzi hosszúsági és szélességi körökön múlik, hogy kinek a háza van a szellem virtuális, s mégis oly eleven Európájában. Mert Fábry Zoltán bátran elmondhatja: „ahol én vagyok, ott Európa is ott van“. Egy életmű alibije bizonyítja ezt, függetlenül attól, hogy Fábry „Európa-fogalma“ szemléletének sajátos jellege következtében nem mentes bizonyos egyoldalúságoktól.

A szellemi aktivitás magas fokának látványát kínálja Fábry Zoltán majd ötven esztendős stószi termése — a magánélet passzivitása (bármennyire viszonylagosan is, de passzivitásnak kell látnunk ezt) és a szellem habzsoló és Stószról messze eső relációkat bebarangoló természete közötti harmóniaként. Stósz tehát Fábry Zoltán „archimédeszi pontjai“, ahonnan egy világot készült sarkaiból kiemelni. Két emeltyűje volt: az autonomizmus szükségességének a felismerése és az intellektuális magatartás, azon a magas hőfokon, amely a tettek igényével léphet fel és a tettek követelményét hirdetheti.

A háborúban sebzett lelket és a kór támadta testet Stószon ápolni akaró Fábry nagy élményei összegeződtek ebben a két fogalomban: a magyar szellemi életnek az az egysége, amelyet minden síkon és minden tekintetben Ady s nemzedéke képviselt s teljesített ki. Nemkülönben pedig Budapest-centrikussága a szeme előtt tűnt a semmibe, s mikor íróként megszólalt, már az akkor szlovenszkóinak nevezett világ lehetőségeivel kellett számolnia, de egyénisége ezeket a lehetőségeket már akkor is szűknek találta. Le is vonta a helyzetéből adódó következményeket, s abban az időben, amikor az ébredező csehszlovákiai magyar irodalom önálló létét még betegségnek érezte, s Hold-természetét kialakítva elszakadt köldökzsinórját újra Pesthez szerette volna kötni, Fábry már e szellemiség önnön lehetőségeinek kiteljesítését kezdte hirdetni. Nem véletlen, hogy az általa „nacionalista periódusnak“ nevezett pályaszakasza oly rövid ideig tartott, s már 1923-ban szakítani tudott azzal, amit így jellemzett, s amely a kisebbségi életet élő magyar irodalmakban oly általános volt: „1920-ban partra vetett, levegő után kapkodó halként, a talajtalan, hazát, történelmet vesztett magyar szólt belőlem". Nemcsak rajta, de kortársain, s az akkori szellemi-társadalmi körülményeken is múlt, hogy a „vagyunk" gondolata, a „magunk megteremtése, a magamutogatás kialakítása" „perspektíva-eltolódással, pózba merevedéssal és lázas felfokozással“ járt, s hogy oly nehezen alakult ki a helyes, természetes viszony a „nagyobbik" és „kisebbik“ magyar irodalom között, hogy a Fábry hirdette gondolatokból kicsengő autonomizmus vadhajtásait is megmutatta, amelyek felett Fábry is, kritikusai is pálcát törtek azóta. Meg kell azonban állapítanunk, hogy az idő, a felszabadulás utáni fejlődés a „kisebbségi lét“ ismérveinek felszámolása mellett inszisztálva mégis ezeket a törekvéseket igazolta. „Előkészíteni a talajt a korszerű európai csírák befogadására" — összegező- dött Fábry intellektuális törekvéseinek iránya egyik gondolatában.

Fábry a csehszlovákiai magyar irodalom nagy, valódi dimenzióinál nagyobb lehetőségét fedezte fel öntörvényeinek kibontakoztatásában, hirdetve: „e szűz talajon nem