Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Bori Imre: Fábry Zoltán
Bori Imre ábry oltán I. Stósz — az életforma A múlt század évtizedeiben a polgáriasodó magyar irodalom diadalmasan bevette és központjává avatta Pestet: az Irodalmi élet formái alakultak ki ezzel, amelyhez az írók kávéházi vagy szerkesztőségi közössége éppenúgy hozzátartozott, mint a kezdeményezések és ítéletek „fővárosi“ Jellege. A főváros és a vidék, az írók csoportosulásai, kollektivitásuk s a vidéki élet magánossága mint létforma ezután váltak ellentétté, elannyira, hogy századunk már nem nagyon ismerte a vidéken, magánosságban élő író típusát — a szó eredeti és nemesebb értelmében —, ahogy azt egykor egy Széphalom vagy egy Cseke példázták. A vidéki író „vidéki“ író lett, a vidéki fogalma a minősítésekben az elmarasztalásnak a kifejezője, mely a szellemnek egy kezdetleges állapotát vagy a tehetetlenségét volt hivatva kifejezni. Adyék „városos Magyarországa“ ellentéteként a vidék, még ha egy Debrecen is volt az, a parlag képzetével azonosult. A metropolis kulturális és politikai intézményei nélkül ma már nehezen tudjuk elképzelni — Jellemzően — az író létformáját, annál is inkább, mert a „fővárosiasság“ az érvényesülés és a szellemi horizont garanciájává vált; függetlenül attól, hogy tartományról, országrészről vagy országról van-e szó, Újvidéket, Pozsonyt vagy Budapestet emlegetjük. Az írónak az irodalmi élet boszorkánykonyhájában személy szerint is jelen kell lennie, testi mivoltában is szinte napról napra ismételten igazolnia kell létezését, különben lemarad, elvész, megfeledkeznek róla, mintha a szellem, amit képvisel, nem lenne elegendő irodalmi léte biztosítására. Egy Sajkód és egy Tihany „szigete“ is csak Németh László és Illyés Gyula életművének fedezetében alakulhatott ki, s még így is csak ideiglenes szállásként, remetei kivonulásra, de a pesti élet fedezékével, hogy a szüntelen Jelen levés kontinuitása meg ne szakadjék. Az irodalomtörténet a polgáriasodás központosító törekvéseivel már számolt, de még alig nézett szembe azzal, hogy 1920 után a magyar irodalomnak egész sor kis metropolisa alakult („holdjai“ Pestnek), s hogy ezek a jelképes Holdak 1945-től bolygótermészetet kezdenek mutatni. S a relációk mindenütt ugyanazok! Mindenütt a „főváros“ és a „vidék“ egymást tagadó törekvései, hatások és ellenhatások kusza szöve^ vénye! Fábry Zoltán talán az egyetlen, aki az egyetemes magyar irodalomban a metropolisszellemnek ezzel az általános érvényű kényszerével dacolni tudott és vonzóerejének ellent tudott állni, s mi több: rangot is tudott remete-magányának szerezni. S tegyük hozzá nyomban: győzelme kettős. Nemcsak a hallatlanul központosult szeilemi élet törvényei, de írói alkatának és műfajainak általánosan elfogadott követelményei felett is diadalmaskodott — öntörvénnyé tudta változtatni létformája kivételességét. Stósz
