Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A „Vetés” irodalmunk folytonosságában
Ehhez a szerény, de rokonszenves „nemzedék-ars poeticához“ csak annyit teszünk hozzá, hogy sok sikert az időben érkezéshez, a korszerűséghez! Egyelőre még csak az „átszállás“ akarásának ‘lehetünk tanúi, de ha elfogadjuk Eliotot a modem költészet útjelzőjének (a költő célja, hogy „személyes és magánszenvedését.......átváltoztassa valami univerzálissá és személytelenné“ ), akkor jó vonatra igyekszenek. A szlovákiai magyar költészet (sőt, sajnos, a vele egykorú egyetemes magyar költészet is!) — talán az egy Folrbáth kivételével — kezdettől fogva erősen személyes líra, a szándékok, az akarások költészete. Ezért tűnik ma Győry Dezső és Földes Sándor, sőt nagyrészt mai költészetünk is romantikusnak, időszerűtlennek. Ez a személyesség jellemzi 1958-ban a „Nyolcak“ költészetét is. Az „univerzális“ programjáig ugyan eljutottak (sőt hellyel, főleg Cselényivel, nemcsak a programjáig, de az egyetemesség érzéséből következő képalkotásig is!), de ezt felemás módon, személyiségük primérsége mellett próbálták megvalósítani. Az utánuk következő Gál Sándor és Tóth Elemér költészete már személytelenebb, s ennek megfelelően csúcsaiban egyetemesebb is. (Érdekes módon, míg kezdetben Gál volt a személytelenebb, de legutóbbi versei szerint a magány és a személyesség felé halad, addig most a jóval szubjektívabb alapállásból induló Tóth Elemér a szenvtelenebb, semleges tárgyakban megvalósuló.) A közvetlenül utánuk jelentkező Batta György természeténél fogva intímsbb, bensőségesebb, de ő is ott tűnik a legkorszerűbbnek, ahol nem kommentál, nem hagyja magát elragadtatni érzelmeitől (mint pl. a Tulipánballadában). S ha ezek után a Vetés-csoport néhány tagját említem, ezzel természetesen nem értékek összevetése a célom, hisz ezek a fiatalok néhány megjelent versükkel még távolról sem jelentenek eredményt, felmutatható értéket, csak kísérletet és keresést. Célom a keresés irányának a felmutatása, s a korszerű és korszerűtlen tudatosítása magukban a keresőkben. Költészetünk értékrendszerébe helyezni őket egyelőre még lehetetlen. „Mocorgó egerek és emberek, és mint tóparton a gyenge nádszál, úgy ring a csend. Nyögés: kemény a pad, és mégis, reggelre egyedül marad a váró, mindenki elmegy, átszáll Várok ifjúságom kapujában, s felettem derülön leng az ég. Remény ringat! Most már jobb lesz minden, és időben elmehetek innen, tán nem késik le ez a nemzedék!“ Tehát itt, éppen ezeknél a legbiztosabb kezű verselőknél kísért leginkább a „nyolcakat“ indító romantika, a mondanivaló-foganta vers. Ennek a gyakorlatnak a buktatóira szükségesnek éreztük felhívni a figyelmet még akkor is, ha a Verésben feltűntek egyik legtehetségesebbjének éppen Cilling Erzsébetet tartjuk. Az Avar (ISz 1966/7), de még inkább a nemrégen közölt Idegen állomáson (ISz 1966/10) c. verse formaérzéfcenységröl, megbízható műveltségről és felelősségről tanúskodik. Nála a konvenció formaitisztaság és az adekvát kifejezés kitartó keresése. Az Idegen állomásból egy rész, minltegy a Vetés-csoport mottójaként, ide kívánkozik: „Fejtsd le a még vicsorgó világ fegyverre feszült ujjait.“ legjellemzőbb aktusa a nyugovóra térés — s a szerző nem bírt ellenállni. Csakhogy a modern vers legtöbbször nem a közelivel, hanem a távolival-tipizált, nem a témához keres képet, hanem a kép adja a témát. A Karácsony elé című Cilling-versben (ISz 1966/4) a szép kezdő sorokat („Küldj kék havat / meg csöndbe lágy dallamot, december-éj“), és a többi sikerült részt így hatálytalanítja a hirtelen búvópatakként felszínre villanó mondanivaló:
