Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Duba Gyula: Legenda és valóság

szórja, vakítóan és erősen, amilyen erős a hegesztő acélvarrata, mely szintén szikraözönben születik, hogy összefogja a különálló részeket. Fábry azt mondta: „Soha nő vagy családi élet lehetősége nem tudott rám hatni annyira, hogy fel merjem miatta áldozni szabad függetlenségemet!“ Egy ilyen elhatározás következetes betartása acéllá edzi a férfilelket, még akkor is, ha közben meggörbül a termet, és a barázdás arc fáradt mosolyt tanul. Fábry legendájának alapja az erkölcsi erő, melyet az elektromos hullámokhoz hasonlóan, felfoghatóan és érzékelhetően sugároz a nagyvilágba.

Beszélgetésünk végén kissé rezignáltan arról panaszkodott: gyakran nem érzi visszhangját mindannak, amit tett és ilyenkor kételyei támadnak, meg- tett-e mindent, amit megtehetett? Talán bátrabb is lehetett volna, kevesebbet kellett volna önmagával törődnie, keményebben kiállnia! A kétely kinzó kór az ember lelkén, testi és szellemi egészségét áshatja alá. Különösen akkor és ott, ahol és amikor nincs helye. Hetvenedik születésnapja alkalmából megpróbáltam a kételyeit eloszlatni: nehéz és sokszor embertelen korban élt, s hogy alakja köré legendák szövődtek, azt bizonyítja: megtett mindent, amit megtehetett.

A legendákat is azért igyekszem megfogható valósággá tenni, hogy még erősebben hassanak.

Jobb oldalon ő (Sziklay Ferenc) a másikon Fábry Zoltán jelentették a kristályosodási pontot. A kritikai szempont azonban a további fejlődés során elsikkadt. Egyfelől a szűkös értelemben nagyon kíméletes nemzeti kultúrszem- pont, másfelől a megintcsak egyoldalúan értelmezett marxizmus nem annyira irodalmi, mint világnézeti, sőt politikai szemüvegei kerültek az orrokra. Egy- helyütt a túlzó megértés és engedékenység, máshelyütt a túlzott világnézeti szigor miatt a kritikus megintcsak elsikkadt. (Győry Dezső: A kritikus, aki nincs.. Üj Munka, 1931. 1. sz.)

Fábryban évekkel ezelőtt, amikor lendületes cikkeket írt Oscar Wilde-ról, amikor kéziratokat olvas és levelez, bírál és ítél, mint egy kis Kazinczy, volt valami légiesen elvonatkoztatott jelleg, menekülés, az, amit ő narcizmusnak nevez. Itt élő írásaiban látjuk: mennyire eltávolodott ettől, mennyire valószínűbb lett filozófiai világa. Valószínűbb és magyarabb is. Amikor magyar dolog elemzésébe mélyed, amikor a „magyar kvaterka-komplexumot“ elemzi, amikor a középosztályt, a saját osztályát, vizsgálja: kitűnő dolgokat tud mondani. A hévömlés itt alkotó bírálattá alakult. Aztán azok a cikkek, ahol a mai barbarizmussal, a gyilkos Európával szembefordul, ahol ő, a világháborút átszenvedte ember, döbbenetes őszinteséggel és igazmondással szól az új háborúról, ahol vizsgálja, revízió alá veszi magyarságát az állambeli, uralkodó magyar viszonyok kapcsán: ezek mind tagadhatatlanul a humanista európaiság legtisztább hagyományaiban gyökereznek, hangja már nemcsak az egyénnek és politikai táborának, hanem szélesebb értelmiségi vagy nemzedékbeli véleménynek is. Józanabb és józanító, egyszerűsödő folyamatot veszünk észre Fábry írásaiban, stílusa világosabb, magyarosabb, bár rettenetes magyartalan szóképzéseit (melyeket épp a népnek irt lapjában kerülnie kellene)... még nem tudja teljesen elfelejteni. (Szalatnai Rezső: Korparancs, Magyar Figyelő, 1934.)