Irodalmi Szemle, 1967

1967/7 - Duba Gyula: Legenda és valóság

a legenda lényege nincs megfejve még. Mert hogyan lehetséges, hogy mind ezek középpontjában egy tűnődő mosolyú, fáradt öregember áll?

Amit látogatásom előtt Fábry Zoltán munkamódszeréről tudtam, bizonyos módon az elektronikus számítógépet juttatja eszembe. A mérnökök betáplálják a gépbe az információkat, a mágneses agy tárolja, az áramkörök a fény sebességével értékelik és elemzik őket, s a programnak megfelelően elvégzik velük az előírt műveleteket. A végeredményt gépbe írják. Fábry munkája az: olvasással kezdődik. A fizikai magányba — mely szellemi magányt semmiképpen nem jelent — levelek, folyóiratok és- könyvek vagy az éter elektromos hullámai közvetítik az információkat íróasztalán tucatnyi színes ceruza, s olvasás közben a felfigyeltető élettényt vagy gondolatot, melyet a válogato és rendszerező agy megragad, különböző színű ceruzákkal húzza alá. S a felvillanó gondolat megkezdi életét Fábry valóságában, szerves egységbe ötvöződik vele, érzelmi reakciót szül és újabb gondolatokat idéz fel. Az író tudata

— akár a számítógép — elvégzi vele a szükséges műveleteket. Kombinálja,, értékeli, szövegbe építi, sajátos érzelmi és indulati tartalommal tölti meg- Munkája valóban hasonlít a számítógép munkájához, de csak annyiban, ameny- nyiben az emberi gondolkodás sémája is hasonló hozzá, de minőségileg alapvetően különböznek. A számítógép programja egyoldalú, a megadott parancsok alapján egy bizonyos megoldást sugall, s ezt érzés és gondolat nélkül teszi, mechanikusan; két lehetőséget, az igent és a nemet ismeri csupán. Fábry „programja“ mögött az emberi szív remegése, az évezredeken át felgyülemlett emberi tapasztalat végtelen rendszere és a költői lélek fogékonysága áll.. S önként vállalt fizikai magánya emberségét még csak finomítja, tartalmilag gazdagítja. A magányban élő ember ítéletei alkalmával önmagával kerül szembe, külső erők nem segítik a döntésnél, ha a lehetőségek között választ, egyúttal mintegy önmagát méri le, s ha úgy érzi, tévedett, lelkiismerete szemrehányását semmi nem csillapítja. Szigorúan kell ragaszkodnia a valósághoz, mert különben önmagával kellene megalkudnia, s ezt éppen magánya, önmaga jelenlétének állandó tudata nem engedi. A magányos élet hibalehetőségeket is rejthet, hiányos tájékozottságot eredményezhet, helytelenek lehetnek az információk, időközben a társadalmi erkölcs is változhatott. S ilyenkor az igaz ember számára nincs már kiút, mint a beismerés: tévedtem.

Nehéz harc ez a világgal és az embernek önmagával, joggal megfáradhat belé.

Talán érdekes — és bizonyára tanulságos — lenne kutatni Fábry lelki adottságait és azokat a pszichológiai és valóságtényezőket, melyek magatartását alakították és véglegesítették. Erre most sem hely, sem alkalom nincs, és úgy látom, nem is szükséges az ilyen vizsgálódás. Az emberi etosz lényegét nem kialakulási körülményei, hanem megnyilvánulási formája és tartalma alkotják. Fábry etoszának a megnyilvánulási formája és emberi tartalma legendákra adott lehetőséget és okot. Néha alaki külsőségeket, formai tökéletlenségeket vetnek a szemére. Hogy a kritikái nem igazi kritikák, mert nem keresnek objektív esztétikai törvényeket, hogy ítéletei szubjektívak, gyakran végletesek és az idő próbáját néha nem állják ki. Akik Fábryt így közelítik meg — tudományos, rendszerező igyekezettel — érthetően ugyan, de véleményem szerint helytelenül járnak el. Fábry — éppen az elmondottakkal próbáltam illusztrálni — jelenség, akit nem osztályozni és minősíteni, de magyarázni kell. Fábry mindenekelőtt — költő. Műfaja azonban nem a vers,, hanem az érzelmi és indulati tartalommal telített költői-próza. Fábry közíró, de csak olyan értelemben, hogy anyaga a társadalom élete, de a kritériumai nem általános törvényszerűségek közhellyé vált kövületei, hanem a magányában önmagát mindúntalan megújító és újjászülető fábry-i szellem szikrái, melyek a világ dolgainak magyarázása közben önmagukat valósítják meg. S a legenda reális magyarázata az a lelkierő, mely ezeket a szikrákat világgá