Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk

Nem hatolt tudatáig a nyáresti csöndes elmélkedés varázsa, mivel mezítelen lábából lassan szivárgott a vér, és feltört lábbal az északi sarknál is távolabb a lélek és az elme nyugalma.

Lassan lépkedett.

Kezében a bot, szemében a vihar előjele. Az idő múlásával mindkettő növekedett. A bot borókafenyővé szökkent, a vészjósló vihar pedig egyre inkább gyilkosságra hasonlított. Ilyen lelkiállapotban bukkant elő az erdőből; vérző lábbal és vérbe borult szemmel közeledett a házikóhoz, melytől már mindössze kétszáz méter választotta el. Ott pedig éppen elérkezett a várva várt pillanat, mikor a boldog beteljesülés csak egy kéznyújtásnyira van: Márta már a nyugágyban feküdt, s feleségem a dézsa mellett állt, készenlétben, hogy a cipőjét levesse.

Megpillantották Miroslavot. Márta fekve maradt, megdermedve a gondolattól, hogy a barátnők száma eggyel csökken, s feleségem — akinek nem maradt ideje megnézni barátom véres lábát, de aki nem tudta nem észrevenni vérben forgó szemét — gyorsan belépett a dézsába, semmibe véve azt a technikai akadályt, hogy cipő van a lábán. Hatásosabban nem is cselekedhetett volna. Több volt ez, mint ha a ruháját szaggatta volna meg, vagy hamut szór a fejére. Több volt ijedtségnél, több mint ha barátom sajgó lába elé veti magát.

Barátom méltányolta is nejem tettét, s én nem lettem özvegy.

az első lépés dicsérete

Életem első lépésére nem emlékszem. Mindenki elfelejti. A gyermek megteszi az első lépést, a család ujjong, s ezzel az ember elindul hosszú útján az első iskolai nap felé, az első vakáció első napja, az első csók, az első foglalkozás, az első házasság felé, sok első dolog felé, ami az emberre vár, és — sajnos — sok végső dolog felé, amit senki sem kerülhet el.

Az ember az első lépéssel első ízben kóstol bele a járásba. Csodálatos élmény! Az első lépésnél minden nagyszerű. Csak a következők: az első lépés merő ismétlődései (ha igaz ez) lesznek halálosan untatok. Pedig nem egészen így áll a dolog. Szüntelen továbbhaladva mindig leszünk „valamik“: diák, hivatalnok, király, szerelő, férj, pincér, miniszterelnök, bélyeggyűjtő, szerető. Ez azt jelenti, hogy egy pillanattal korábban még valami más voltunk, aztán első lépteink közül megtesszük a továbbit, a következővel átlépjük az iskola küszöbét, a hivatal, a hálószoba, a műhely vagy bármi más küszöbét, s hirtelen máshol vagyunk, hirtelen mások lettünk, s egy napra, évre, hétre, órára vagy örökre azok is maradunk. Fontosnak tartjuk az első lépést, mintegy érezve, hogy a többinek is ilyennek kéne lennie, de hamar rájövünk, hogy nem megy. Nem szentelhetünk minden lépésünknek akkora figyelmet, kevesebb, sokkal kevesebb is elegendő, s mégis megyünk, továbbra is azok vagyunk, akivé az első lépés által lettünk.

Megtanultunk takarékoskodni. Takarékoskodunk az erőnkkel, a lelkesedésünkkel, az igyekezetünkkel.

Lelkesedéséről ismerni meg a kezdőt. Lelkesedésének lángja magasan lobog, tekintet nélkül arra, hogy kezdő színész, pincér vagy igazgató-e az illető. Cselekedeteire tízszer akkora energiát fordít, mint kellene, öt kilót akkora erővel emel fel, amekkora egy fél mázsa felemelésére is elegendő volna, minden mondatába ezerféle értelmet zsúfol, a kávéházban akkora lendülettel mozog, amennyi egy favágónak is becsületére válna.

Később szükségszerűen bekövetkezik a második időszak: az enyhe lustaság feloldó időszaka. Itt már a mesterség minden csínját-bínját elsajátítottuk, s ez büszkeséghez és függetlenséghez, sőt csömörhöz vezet. A mesterséget látszólag tökéletesen kiismertük, sőt még azon túl is, és íme: szürke, szürke, mint az eső, a frázisok elkoptak, s a következmény még annál is rosszabb: unalom és