Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk

hiábavalóság. Megcsalatva érezzük magunkat, mert az, amihez hévvel fogtunk, elmúlt, a tűz elhamvadt, a hamu kihűlt, s mi nap-nap után egyre bágyadtabban és egyre tompábban végezzük a feladatunkat.

Sokan így is végzik. Belül hamvadozva, nyíltan ócsárolják közönyössé vált hivatásukat, akár színpadon, akár kávéházban vagy hivatalban, bárhol. Önmagukban csalódva fennhangon hirdetik, hogy csalódtak a hivatásukban.

Mennek. Lábukat gépiesen rakják előre, mert nagy úr a muszáj, mennek, hogv egyik fizetési naptól eljussanak a másikig, végül nyugdíjba, s ebben látják az óhajtott biztonságot. Vége a menésnek. Vége a borzalomnak, ahol az egyik lépés olyan, mint a másik; bármelyik mindhez, s mind bármelyikhez hasonlít, de az elsőhöz egyik sem, ahhoz, amit dobpergés kísért, az értelem lángja világított meg és a dicsőség kitárt kapuja felé irányított.

Hanem egy harmadik időszak is létezik, amikor a kiforrott mester újfent a kezdőre hasonlít. Nem a felhasznált energia mennyiségével, hanem lelkesedésének letagadhatatlan jelével. Nem tékozolja már erejét — hiszen erős. Élvezet figyelni. Ha pincér az illető, és odalép az asztalunkhoz, az az érzésünk, hogy mi vagyunk nála az első és egyetlen vendég. Ö a vendéglátó; meghívott és várt bennünket, számára éppen ez az este, éppen a mi személyünk fontos. Mozdulatai bonyolultak. Figyeljük csak meg bármelyik szakma mesterének a mozdulatait

— ezek a mozdulatok pontosak, de sosem csak a legszükségesebbre szorítkoznak. Mindig megfigyelhető bennük egy erőteljes lendület, a művelet sosem egyedülálló, több valamivel: szertartás.

Láttam acélöntőket a mű fényében: pehelykönnyűek voltak. Tökéletes, hibátlan, jól elsajátított mozdulatok. Kezük úgy érintette a fémet, mint táncos a levegőt.

És láttam táncosokat erőlködve táncolni. Nehezek voltak, mint a kő, mozdulataikban nem volt semmi tudatosság. Nehezükre esett a mozgás. Csak elfogadták, ebben látták hivatásukat; elfogadták, és valami kelletlen, makacs fegyelemmel végezték azt, ami őket is, a közönséget is untatta.

Szánalomraméltóak. Idegen utasítás szerint gyötrődnek, de semmit sem lehet a szemükre vetni. Alakításukban minden benne volt, aminek benne kell lennie: egyetlen lépést, egyetlen fordulatot sem hagytak ki. Kínlódnak. Érzik, hogy végig kell kínlódniuk az előadást, az évadot, az egész életet.

A hivatások minden szakaszán találunk boldog teljesítményeket, de olyat is, amelyik reménytelenséget kelt, s az emberre teherként nehezedik. Nincs hivatás, mely önmagában véve is szórakoztató volna, szemben más, már alapjában untató foglalkozásokkal. Láthatunk unatkozó muzsikust és ihletett kőművest, sebészt, aki gyűlöli a sebészetet, és utcaseprőt, aki rajong a sepregetésért, Az író lehet napszámos, viszont a napszámos is lehet költő.

A varázs minden titka és alapja egy valamiben rejlik: el kell sajátítanunk az érzést, hogy minden lépésünk első lehet. És legyen is az első.

Nem lehet, mondják sokan, nem lehet, és nem is az. De van itt még egy bűvös szó, a mintha, s ez egyesíteni tudja a lehetőt a lehetetlennel, a jelent a múlttal, mellettünk lehet, velünk lehet, ha ezerszer és ötezerszer és ötvenezerszer is kell elismételnünk ugyanazt a mozdulatot, ugyanazt a feladatot, ugyanazt a nehéz vagy kétségbeejtően unalmas műveletet.

Dicsértessék az első lépés érzete! Idézzük fel naponta — minden területen! A vendégnek éreznie kell, hogy ő az első és egyetlen vendég, s a nézőnek éreznie kell, hogy a dán királyfi éppen őhozzá fordul tanácsért a sürgető kérdéssel, hogy lenni-e vagy nem lenni, a tisztviselőnek a milliomodik felet Is úgy kell fogadnia, mintha az első ügyfél érkezne hozzá. Nehéz dolog ez, túlságosan nehéz. S nemcsak hivatásunkban, az életben Is úgy kell látni az erdőt, a folyót, a vakációt, a virágzó cseresznyefát, az esőit, a csillagos eget, a kiskutyát: mindent úgy, mintha először látnánk. Később is úgy kell nézni, mintha először látnánk. Még a saját feleségünket Is!