Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A „Vetés” irodalmunk folytonosságában

nek az eredménye Ievegötlenség, közvetlen hatásoktól ugyan mentes, de nagyrészt mégis másodlagos költészet volt.

Az 1958-as közös antológiában jelentkező nyolc fiatal költő határozott programmal indul. Az őket megelőző és zömében vallóságszimplifikáló költészettel szemben ők a minden&ég igényét hirdetik („Előtted im a nagyvilág: nem érheted be ennyivel!“), s a Fábry-jelszónak megfelelően „kevesebb verset s több költészetet“ akarnak. Szokatlan erőszakosságukkal s robusztusságukkal nem kis zavamt okoztak irodalmunkban, pedig most, tíz év távlatából nézve, sikerüket bizony inkább csak annak köszönhették, hogy ők sem a csúcsoktól, Forbáthól, Vozáritól, vagy éppen Bábi Hazám, hazám-iéle verseitől, hanem csak az ötvenes évek sematizmusától, színvonaltalanságától rugaszkodtak el. S a kritika nem jött az egészséges párhuzamokkal, nem mutatták ki (még Fábry sem), hogy a viszonyító mérce (túlságosan alacsony ahhoz, hogy ez a költészet megérdemelhesse a fényes jelzőket. S az 58-as programok „forradalmi“ hangulata után jött a liberalizálódás, az elemzés kora, s a programadók — elvesztve lábuk alól a romantika társadalmi talaját — eltanácstalanodtak, befelé fordultak. A „nagyvilág“ programja „sóra és szénre“ az utánuk kövétkező Gál Sándor, Tóth Elemér és Batta költészetében kezd szétesni. (A reneszánszukat élő Bábi, Gyurcsó, Ozsvald költészetéről természetesen most nem beszélünk!) Sajnos, a sokat ígérő indulás után náluk is tapasztalható bizonyos elbizonytalanodás, melynek okait közéletünk és szellemiségünk fejletlenségében kell keresnünk. Nálunk ugyanis a társadalmi élet szinte egyetlen lehetséges formája a népművelés, az irodalmi estek, az iskolapolitika. Aki ezekből a problémákból kirekeszti magát, menthetetlenül elmagányosodik, a valósághoz való viszonya passzívvá, természete, alkata szerint szemlélővé vagy szentimentálissá válik. Ebből a gyökérből „táplálkozik“ Gál Sándor és Batta helyenként tapasztalható szentimenta- lizmusa, s Tóth Elemér ellője! nélküli valóságra csodálkozása, szürrealista minden mindegy költészete. A mélyítés, az anyag uralása mint ezeknek a veszélyeknek az ellenszere ugyan a magányban is lehetséges, de erre szellemi életünk nem igen készítette fel költőinket.

Vizsgáljuk meg mosit az utánuk következőket, zömmel a Verésben bemutatkozókat is ezekből a szempontokból: kísérleteik mennyire jelentenek a „programversekkel“ szemben újat, mennyire igyekszenek a „só és szén“, tehát az anyag költői lenni?

3.

Ami itt az eíső látásra szemünkbe tűnik, az éppen a programnak, a fogadkozásoknak, a deklarált szándékoknak, tehát egyfajta romantikának a csaknem teljes hiánya, itt a valóság gaíl birkóznak. Egyelőre még bizonytalanul s a felszínen, de közülük már senkit sem lehet megdicsérni a „nagyot akarásért“, s nem lehet az osztályhűség deklarálásával jellemezni, mint ahogy azt Koncsol a legutóbb is tette Csontos Vilmossal.

Ha törekvéseikben rendszert, irányt keresünk, hozzávetőlegesen három csoportot különböztethetünk meg köztük: Sziitási Ferenc és Németh István azzal a formával kísérletezik, amit a fiatal szlovák költészetben metafora-iskolának neveznek; Cilling Erzsébet, Simkó Csaba is talán Mészáros Károly egy biztonságosabb, letisztultabb formával próbálkozik, míg a legnépesebb tábor: Bánó Miklós, Mészáros János, Keszeli Ferenc, Aich Péter és mások a nyelvi s a valóságos anyaggal, a tárgyakkall küzdenek, nevezhetnénk őket akár delirizálóknak is. Ezeknek a célja nem a nyelvi díszítés és hatás, hanem a .Lemeztelenítés, a jelenség s az észlelő közül iminden felesleges közvetítő eszközt el akarnak távolítani.

A felsoroltak közül Szitási ír a legrégebben. Az Irodalmi Szemlében s más lapjainkban elszórtan közölt verseiből gondos szerkesztéssel talán már egy vékonyabb kötetet Is össze lehetne állítani. A gondos szerkesztést azonban kénytelenek vagyunk hangsúlyozni, mint ahogy kénytelenek lennénk, sajnos, a Vetés-csoport legtöbb tagjának esetében is. A szelektálná nem tudáls, a motívu-