Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk
csodálatos világában élni. Hiszem, hogy valamikor tényleg minden egyszerűbb volt. Minden ember (beleértve a barlanglakot is) a tudatlanság tömegével lépett az életbe, amit fokozatosan helyettesített ismeretekkel, akár a köröm rendben- tartásáról, a tűzcsiholásról, az asszony meggyőzéséről — miszerint ő az igazi —, a szonett formálásáról vagy egy tröszt irányításáról volt szó. Vagyis: senki sem született tudósnak. Akkoriban nem volt még az a szerencsétlen relativitás; a térre meg az időre, hogy úgy mondjam, támaszkodni lehetett. Az emberek biztosak voltak az óra hosszúságában, a városnak az erdőtől való távolságában. Tudhatták és tudták is, hogy egy meg egy az kettő, egyébként ezt ma is készséggel bizonyítja egy elsőosztályos, de egy docens is. Csakhogy manapság egy más állítás van, miszerint egy meg egy az kettő és még valami. Ez a még valami ami a régi időkben nem volt, állítólag a fénykvantum, ami érdekes ugyan, de felettébb nyugtalanító. Lélegzetelállító. Az ember lába alatt meginog a talaj. Semmi sem volt megnyugtatóbb, mint az az egyszerű tényecske, hogy a kettő összege az egynek meg egynek, hogy egy alma meg egy alma az két alma, nem pedig két alma plusz fénykvantum. S ez a fura elmélet meg is honosodott. Már mint gyerekek tudtuk, hogy az óra lehet hosszabb vagy rövidebb, hogy a történelemóra rendszerint hosszabb, mint a szünidő egy órája, de nem sejtettük, hogy itt is tért hódít a fénykvantum, és a városnak az erdőtől való távolsága az adott távolsággal és még valamivel lesz azonos. Mindezt nem értem, de érzem, és sietve átélem. Sőt, azt is mondhatnám, hogy ez az elmélet csekélységem tetteivel fényes bizonyítást nyerhetne. Vannak pillanataim, mikor képes vagyok összezavarni a legelemibb fogalmakat: mint a tér és az idő, mint a bal és a jobb, a negyed kettő és a jövő év. Időnként ez az egész skatulyában összedobált limlomnak látszik; ez a skatulya az én fejem, s onnan ráncigálom elő a hiányos fogalmakat anélkül, hogy tudnám, honnan valók, és hová tartoznak. Határozottan nem vagyok birtokosa annak a tulajdonságnak, amit szervező- képességnek hívnak. Képtelen volnék egy vasárnapi kirándulást megszervezni, s ha háború vezetését bíznák rám, a két sereg elkerülné egymást, az összecsapás elmaradna. Az ilyen típusú ember lehetőleg ellenkező típusú élettársat válasszon, hogy az egyik fél hiányosságait a másik fél képessége ellensúlyozza! Ogy vélem, fogyatékosságomat e tekintetben nemcsak hogy megszoroztam, de meghatványoztam. Kevéssel az esküvő után megállapítottam, hogy én leszek fölényben. Erre a párbeszédre került sor: — Hívott valaki. — Kicsoda? — Nem tudom. Nem mutatkozott be. — Mit akart? — Azt mondta, hogy el kell valahová menned. — Hová? — Azt se tudom. Talán még felhív. — És mikor kell arra a bizonyos helyre mennem? — Azt mondta: holnap délután. f — Ma hívott? — Nem. Tegnapelőtt. — Ha tegnapelőtt hívott, és azt mondta, hogy holnap, akkor ez alatt a tegnapot értette, nem? Boldogan felkacag észbelí képességeinek tudatában: — Nem érthette alatta a tegnapot. — Miért? — Mert a tegnap már elmúlt. Gondolkodj! Valamennyi utasítás közül, amelyből időnként kijut nekem, ezt szeretem a legjobban: gondolkodj. Ogy teszek, mintha erősen törném a fejem: — Persze. Igazad van — mondom rövid töprengés után. — A tegnap már elmúlt.
