Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk

dani, hogy ismerni vélem valamennyi elfordított arcát Is, és ezzel kapcsolatban nem tételezek fel és nem is képzelek semmi fantasztikusai.

Várok tehát, amíg felöltözik. Várok, amíg elvégzi azt az ezer apró és fölösleges mozdulatot, amellyel egy nő a ruháját, haját, kalapját igazgatja. S mivel — állandóan hangoztatja — nem szereti, ha szépítkezés közben figyelik, a fiammal előremegyünk, s az autóban várunk rá. Távozásunkkor indulásra készen áll, vagyis: elvégezte mindazt, amit a nőnek el kell végeznie, hogy kiléphessen háza ajtaján, és — mint mondani szokás — kimehessen az emberek közé. Várunk.

Közömbös kérdéseket teszek fel a fiamnak, s ő közömbösen válaszolgat.

Valamiről beszélni kezdek, mindegy, miről, csak hogy — mint mondják — a beszéd fonala meg ne szakadjon, de pár mondat után már határozottan érzem, hogy a mozgás nem minden esetben jobb a mozdulatlanságnál, tehát beszélgetésünknek csak a javára válik, ha elhallgatunk.

Elnémulok, és tovább várakozunk.

Várunk.

S ebben a pillanatbari megmozdul egy gondolat, egy hiányos, s csak most megfogant pszichikai félkész árú, bátortalan csíra, a tudat alján kaparászó egér: Mit csinálhat még mindig odabent?

Persze, hasonló gondolatokat el lehet űzni, elég dobbantani, s az egér megriad. Csakhogy ilyen autós kiruccanások az évek során többször is előfordulnak, s az egér visszatér, az egér a tudatunkban kaparász: Mit csinálhat még mindig ott?

Egy szép napon elhangzik a kérdés. A fiam teszi fel.

És akkor a kényszer nyomása alatt, a fiam tekintetének hatására, s mindenáron igyekezve megnyugtatni őt (Mein Sohn, das ist ein Nebelstreif), valamint kilátástalannak tűnő kétségbeesésemben, hogy megmagyarázzam a megmagyarázhatat- lant, ezt mondtam:

— Nem tudom. De úgy vélem, hogy a mi kis anyukánk egy hegedűt rejteget, amelyről mi nem tudunk, és nem is szabad tudnunk. Talán félelem, de az is lehet, hogy lámpaláz ez nála, nem tudom, de tény, hogy előttünk sosem játszik rajta. Kizárólag ezekben a percekben, mikor határozottan tudja, hogy kint vagyunk, ilyenkor settenkedik oda a rejtekhez, s veszi elő a titikos hegedűt, a jól elrejtett hegedűt, és eljátssza valamelyik kedvenc darabját. Tartsuk tiszteletben a kedvtelését.

A fiam szemrebbenés nélkül fogadta ezt a képtelenséget, mivel tőlem a képtelenségekre hajlamos képességet örökölte, anyjától meg a nyugalmát.

Attól kezdve érvényes nálunk ez az elmélet. A várakozás hosszú perceit azon töprengve rövidítjük, vajon ma Bach, Mozart vagy Sarasate szerepel-e a műsoron.

Sajnos, rengeteg köztünk a türelmetlen ember. Pedig elegendő volna az a magyarázat, amelyben mi is megállapodtunk a fiammal, hogy az egyik ember megértse a másikat, mindegyik majdnem mindegyiket, mindenki mindenkit.

Némelyik ember egyszerű módon él. Tisztában van a térrel és idővel, s a fogalmak nem okoznak neki problémát. Mozog a világban, mely álnokság nélkül való és áttekinthető, akár a bőségesen megterített asztal. Óvakodik a bonyodalmaktól, nem tűr bonyodalmakat. Az Idő őt szolgálja, az utak őt vezetik, derűs lénye az Orloj toronyóra kerékrendszeréhez hasonlatos, melyet nem érint, és. nem is kell, hogy érintsen avatatlan kéz, nem szorul javításra.

Irigylem őket. Én magam nem vagyok egészen biztos a világban, amióta két alapfogalom: a tér és az idő relatívvá nyilváníttatott. Azt hiszem, későn születtem, elkésve, Einstein után, elmulasztottam a csábító alkalmat: az abszolút értékek