Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk

nítottam. Megpillantottam Pincsit, amint kirohan arról a helyről, ahol az előbb eltűnt. Irányt változtat, s felém rohan — rózsaszín- pizsamában.

Nagysokára fogtam fel, hogy a feleségem az. Hitvesem látva, hogy oda az álma, elindult, hogy elfogja Pincsit, hogy legalább az én álmomat mentse.

Nem tudom, hogyan tévedhettem. Hisz a feleségem nagyobb Pincsinél, s a futása is különbözik egy kicsit a kutyáétól. Álmos voltam, kábult, szóval nem voltam a bőrömben. Megható találkozás volt. Ott álltunk pizsamában, én csíkosán, ő rózsaszínben, a kölcsönös megbecsülés és tisztelet két élő bizonyítéka, hisz mind a ketten egy célért küzdöttünk, hogy a másik álmát vigyázzuk. Pincsi reggelig ugatott.

Mondanom sem kell, hogy bennünket már nem zavart.

I

jól elrejtett hegedű

Említettem már, hogy bizonyos dolgok feltételezhetők, mások nem. Vannak dolgok, amelyeket lehetetlen feltételezni, viszont el lehet képzelni minden olyan varázsával, amely csak az elképzelt dolgok tulajdonsága. A képzelet szabad teret kap, csodálatos pontatlanságok követhetők el itt, itt minden lehetséges. Minden, ami lehetséges. Évezredeken át nem tudhattuk, milyen á Hold másik fele. Persze megmaradhattunk annál a tárgyilagos feltevésnél, hogy ez az elfordult fele valószínűleg, illetve bizonyosan nem sokban különbözik a Hold felénk fordított részétől, de kezdhettük találgatásokkal is, és én remélem, hogy a különcök, a szerelmesek, a költők egyformán találgatták, mi is lehet ott. Bízom benne, hogy arany színű kacsacsőrű emlősöktől hemzsegő rózsaligeteket képzeltek el, vagy szakadékban úszkáló, csengő csillagokat, színes tengert éneklő halakkal, vagy sárgarépát és béketűrést termelő boldog és okos nemzedékeket; remélem sok lehető és lehetetlen dolgot elképzeltek. Minden embernek van egy elfordított arca. Némelyiknek azért, mert elfordítja, másnak azért, mert nem fordítja felénk. Nem adatott meg neki, hogy arcát mások felé fordítsa. Mindenkinek vannak pillanatai, amikor igen egyedül van, és egyedül is kell maradnia. Sokan ellenkezőleg: foggal-körömmel küzdenek a magány ellen, s mindent elkövetnek, hogy megszüntessék, akár a legrosszabb társaság, a legalkalmatlanabb szövetség árán is. Csak ne maradjanak egyedül! Tanácstalanok önmagukkal, s úgy vélik, hogy mások talán segítenek rajtuk, vagy bebizonyítják, hogy lehet élni — sőt annál vidámabban — tanácstalanul is. Ezért csoportosulnak, és ápolják a zaj kultuszát és egymás kölcsönös túlharsogását.

Könnyű túlharsogva élni, könnyű túlharsogni valakit. Én a hallgatást és csen det részesítem előnyben: akár kínosnak, akár erőtlennek, helytelennek látszik, tele szorongásokkal vagy unalommal és látszólagos hiábavalóságokkal.

Nem akarom megérteni a dolgot. Senkit sem akarok az áliánál fogva magam elé fordítani, senkit sem akarok megkerülni csak azért, hogy minden oldaláról megismerjem; nem akarom feltételezni, hogy az, amit látok, valami balszerencsés véletlen folytán attól függ, amit nem láthatok, mert begubózik a magányba; nem tartok attól, hogy ezentúl minden rosszabbra fordul, s ha arcát elfordítja, remélem, nem marad úgy.

Eltértem a témától. Másról beszélek, nem a jól elrejtett hegedűről.

Nem tudom, miképpen jutottam el a jól elrejtett hegedű elméletéig. Csodálatos •és semmivel sem indokolható elmélet, de létezik; s éppen ilyen csodálatos és indokolatlan valósággal érintkezve fogant, ha egyáltalán a valóság lehet indokolatlan.

Tegyük fel: autóval készülünk valahová. Nem ám hosszabb időre, messze Prágától; mindössze kétórás prágai kocsikázásra, tehát utazásunk megszokott, jnem nagy fontosságú esemény. Ismerem a feleségemet. Azt akarom ezzel mon-