Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk

kis áttekinthető rendetlenség

Bárkit érhet szerencsétlenség. Bármelyik embert, még a nős embert is, bizony, aki — éppen nevezett állapotából kifolyólag — el van kényeztetve, és boldogságban úszik, mert boldogságának forrása ideiglenesen eltűnik; vagyis mondjuk meg kereken: felesége hosszabb vagy rövidebb szabadságra utazik.

Keserves pillanatok, amikor a férfi egymaga lép a derűjétől és muzsikájától megfosztott lakásba. Egyedül van. Sőt: elhagyatott. Valami képzelt szabadsággal ámítja önmagát, de egyelőre nem tudja sem kifejezésre juttatni, sem kihasználni. Először is: az előszobából a szobába lép anélkül, hogy levetné a cipőjét. A fürdőszobában égve hagyja a villanyt, járkálva eszi a zsemlyét s a szőnyegre mor- zsáz. Mindez mámorító; kalandot, sőt hősiességet lát benne.

Végül kávét főz, a csészét meg a kiskanalat az asztalon hagyja, és elmegy.

Évekig tartó szorgos megfigyeléssel arra a megállapításra jutottam, hogy egy bizonyos helyen hagyott tárgyak ott is maradnak. Sosem történt meg még velem, hogy valamely tárgy a saját jószántából vagy egyszerűen szégyenében, hogy útban áll, elhagyta volna a helyét (amely nyilvánvalóan nem az övé), és elvonult volna oda, ahová való. Önök azt mondják, lehetetlen, hogy az őket meg nem illető helyen tartózkodó tárgyak száma csökkenne. Kérdem én: hogyan lehetséges mégis, hogy a számuk gyarapodik. Három nap alatt több csésze vesz körül, mint amennyit használhattam és használtam. Mindenütt van belőlük. Elhagyták a polcokat, és az asztalra, a székekre, a zongora lapjára, az ablakba, a padlóra telepedtek, sőt olyan helyekre is, ahová senki — nemhogy én! — nem állította. Ugyanez történik a tányérokkal, ceruzákkal, ingekkel, lábasokkal, cipőkkel, könyvekkel és valamennyi éjjeli és nappali használati tárggyal.

Vagy a következő eset: a hálószobában a szőnyeg közepén egy zokni hever. Egyszercsak ott termett, nem tudom mikor, nem tudom hogyan, nincs időm figyelni zoknijaim viselkedését. Ha mind a kettő ott volna, esetleg gyaníthatnám, hogy én tettem oda. A másik viszont nincs a láthatáron. S a zokni itt merede- zik mint akadály, probléma, felkiáltójel, szerencsétlenség, otromba diszharmónia. Egy napja, két napja hever ott. Már egy hete ott hever. Az elalvás pillanataiban a zoknit nézem, reggel ébredéskor első pillantásom rá esik. Kikerülöm, és átlépem. Mikor háttal ülök neki, nyugtalanság emészt, mintha vadállat vagy kígyó leskelődne a hátam mögött. Arra számítok, hogy egy szép napon nem lesz ott, olyan hirtelen és egyszerűen eltűnik, ahogy odakerült. De a zokni továbbra is ott meredezík. És tovább nő.

Már nem is szobában heverő zokni... sötét, zord lénye gondolataid között mered, a tetteid, a munkaigyekezeted között. Tegyük fel, hogy orvos vagy építész vagy. Vagy munkás. Vagy történelemtanár. Vagy színész. Vagy országos sakkmester. Nos, a szobádban heverő zokni akadályoz operálás közben. Mert a páciens gyomrából kukucskál ki. Zavar a híd tervezésében, mert az egyik pillért veszélyezteti. Behatol az előadás anyagába, kikezdi a huszita mozgalom kezdeteiről szóló előadásodat, mivel a Betlehem kápolna terében lebeg. Rómeót játszod, és Júlia frizurájából vigyorog rád. Hazánk színeit véded a sakktáblán, s a zokni a parasztok között, közvetlenül a király előtt hever. Bármilyen húzást csinálsz, a zoknit el nem húzhatod.

A zokni kísértetté vált.

A tárgyak sokasodnak. Elkövetkezik az Időszak, mikor már kezded elveszíteni a tájékozódási képességedet. A kávét más célra készült edényben főzöd, és ceruzával kavarod. Már harmadik napja nem reggelizel, mert nem találod a dugóhúzót. Küszöbön áll a nap, mikor a felhalmozódott ételmaradék a lakásba csalja az állatokat. Némelyik szekrényt már nem lehet kinyitni, a másikat viszont becsukni nem lehet, az evőeszköz a heverő alatt vert tanyát. Eddig még megkülönböztetted egyik tárgyat a másiktól, és mély felelősségérzettel jelentetted ki, hogy ez a mély tányér, ez pedig pizsamakabát; de a tárgyak fokozatosan