Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk

ott áll, ahol állhatna; a kép — egy bizonyos kép — ott függ, ahol tán függhetne, az asztal — bármilyen asztal — teljesíti a kötelességét.

Mások nem egyedül határoznak. Építészt hívnak. S az — mivel tanulta — dönt: itt piros felület lesz, itt pedig fekete tárgy. Ide alacsony bőrdíványt teszek, s a mennyezetet sárgára festetem. Sokféle árnyalata van a sárga színnek, de ő tudja, melyiket választja. Az igazi, a hőn óhajtott sárga szín megvan, a dívány is a helyén áll, a hamutartók rézből készültek. Az egyik sarokban fotel. Az építész kívánsága volt.

Az építész elmegy, és senki sem tudja, miért van mindez éppen így. Senki sem érti a piros felületet meg a fekete tárgyat, senki sem ül a sarokban szomorkodó fotelba. A fotel azonban továbbra is ott áll. Az építész nem volt olcsó, bizonyára tudta, mit akar, és mit hogyan kell. Nagyra tartják — nem az ízlését, hanem a tiszteletdíj magasságát.

S megkezdődik a közös élet. Az ágyakban alszanak, a ruhával tömött szekrényeket nyitogatják, az asztalnál ülnek. A kép saját arculatát, színeit ismétli, utat vagy hullámverést, a szobor a formáját és mozdulatait, de már fölöslegesen, nincs kinek, mintha mindez csak az ő hibájuk volna, amit kénytelenek elviselni, amitől nincs menekvés.

A lakást berendezték. Ettől a pillanattól kezdve olyan minden, mint egy menekülés meg árulás. Elmúlt az asztal dicsősége, amit kiválasztottak, megvettek és elhoztak az ürességbe, mely otthon lehetett volna, és akart is otthon lenni. Nincs már az asztalnak ereje, hogy övéit magához vonzza étkezésre. Mindenki más időpontban, mindenki egyedül, mindenki rohanva érkezik az asztalhoz. Újságot, táskát, ételt, ruhát hajítanak rá, sok mindenféle holmi hever rajta, valaki mindent ledobál és veszekszenek valakire, az asztal már nem asztal, csak része valaminek, a süllyedő hajó egy darabja a víz színén, fölösleges deszkadarab az óceán őrjítő messzeségében. Az embereknek már nincsenek saját tárgyaik, s a tárgyaknak nincsenek saját embereik. Valamikor tudták, hogy a lakásba lámpa, függöny, váza és virág való. Megvették. A lakásnak mindene megvan, tehát lakás, mi egyebet akar még? Mindennek megvan a feladata.

A lámpát este meggyújtják, világít, a függöny eltakarja az ablakot. A vázába művirágot dugtak, s ez olyan, mint az élő, anélkül, hogy mint az élő — elhervadna. Valakinek még néha eszébe jut, hogy a vázának egy bizonyos helyen kell állnia, és valamikor ott is állt, de nem törődik vele. Rendetlenség mindenütt. A székeknek is megvolt a helyük, a lámpa estefelé már örült, hogy fénysugarával körülöleli azokat, akik egykor annyi gyöngéd gonddal kiválasztották. Minden máshol van, minden megváltozott, és fölöslegesen hull rá a fény. Csak hull. Hull, mintha már képtelen volna ott lebegni, ahol lebegnie kell: az emberek feje fölött és szeme előtt.

A lakást berendezték. Járkálnak benne, alszanak benne, ebédelnek, éreznek, sietnek, számolnak. Számlálják a pénzt, az éveket, a kidobott pénzt és az eldobott éveket, de nem lakják, esténként nem üldögélnek el benne. A lakók nem találkoznak étkezés közben, hogy csendes esti órán egymásnak meséljenek, hogy akár közösen hallgassanak, hogy együtt legyenek. Hogy örömöt hozzanak, akár egy esemény, egy élő virág vagy egy vászonba kötött kis könyv örömét.

A lakók kerülik egymást.

Csak a szükséges dolgokat közlik egymással, később már csak a legszükségesebbeket. Ki kinek mit vegyen, mit végezzen, mit intézzen el, mit adjon. A lakásban számok, dátumok, összegek röpködnek. Pedig emberek élnek benne.

öten vagy tízen élnek benne. Vagy ketten. S köztük kopik, pusztul a lakás. Megkapta a magáét egyszer, de örökre. Csak a lakóknak van szükségük új zoknira, új ingre, üj frizurára, a lakás hiába áhítozik új szobor, új kép után.

Aztán jön Michelangelo vagy Rodin, Bach vagy Beethoven, Shakespeare vagy Csehov, és felrázza a benne hívő világot.

így kell történnie a lakással is. Időnként lázadjon fel valaki — akár egy jelentéktelen, látszólag tehetetlen valaki — és a Nagy Átalakulás Démonától fizetve rendezze át a bútorokat, mindent, és keressen, kutasson, új összhangot és új formákat keressen, hogy a lakás az legyen, ami lenni akar, aminek lennie kell: emberek otthona legyen.