Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Miroslav Horníček: Hat humoreszk

Miroslav Horníček

hat humoreszk

! Szemelvények a szerző Jól elrejtett hegedű c. kötetéből)

elhagyott lakások

Az elhagyott vár éjfélkor sem tölt el félelemmel, de az elhagyott lakás délelőtt is ijesztően hat rám. Az elhagyott vár természetes. Ki lakna manapság egy várat? Az elhagyottság a vár tartozéka, szerves része, de az ember nélküli lakást éppúgy sajnálom, mint a lakás nélküli embert.

Elhagyott lakás alatt nem olyan lakást értek, amelyből elmentek az emberek, nem a bútor, szőnyeg és edény nélküli lakást, melynek csupasz falai omladoznak, üres ablakrámáján befúj a szél, becsap az eső, betódul a sötét. Nem, én elhagyott lakás alatt olyan lakást értek, amelyben laknak, amely tele van függönynyel, szőnyeggel, bútorral és edénnyel, olyan lakást, amelybe emberek járnak, hogy ott egyenek és aludjanak. Üzemben levő, lakott lakást. És mégis elhagyottat, mégis magányosat! S pont azok által, akik benne laknak, sajnos éppen azok által elhagyottat.

Hárman vagy négyen, de az is lehet, hogy öten lakják.

Valamikor ketten voltak. Sok közös álmuk közül az egyik megvalósíthatat- lannak látszott: a lakás, a suttogó szavak és csókok menedékhelye. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor még súgva szóltak egymáshoz; a forró csókok és álmok ideje volt; és ez mind egy másik álomtól, attól a bizonyos lakástól függött.

Aztán egy szép napon megvolt a lakás. Ott álltak benne, bejárták valamennyi helyiségét, amelyek eddig csak helyiségek voltak, sok köbméter levegő még mindenféle kezdet előtt, még egyetlen tárgy és egyetlen emlék nélkül, csak lehetőség, de óriási lehetőség, kiindulás és ígéret.

Lassankint — mintha csak tudnák, hogy a lehetőségeket nem szabad elszalasztani —- tárgyakat helyeztek el a lakásban: szekrényt, lámpát, ruhafogast ruhával, mindent szép sorjában. Mintha előre éreznék, mintha még félnének bármit is határozni ebben a pusztaságban, melyet rosszul sokféleképpen, jól viszont kevésszer lehet betölteni, mintha félnének az első beavatkozásoktól, melyek a többi sorsát is eldöntik, mintha tudnák, hogy itt már minden végleges marad, és bármelyik választott lehetőség örökre kizárja a többi lehetőséget. Mintha tudnák, hogy semmit sem szabad a véletlenre bízni és elhamarkodva feláldozni. Csakhogy nem tudták.

Az esetek többségében ők maguk hagyták a dolgot a véletlenre, a sietség áldozatai lettek, mely jogtalanul uralkodott rajtuk, s kezdték ők is a véletlenre bízni a dolgokat. Alkalmilag venni, beszerezni, bírni valamit. Sietni kezdtek, mintha már nem is lehetőségekről, hanem másodpercekről volna szó. Bárhová nyúltak bármiért, és elhelyezték bárhová.

Tudták: itt egy szobor állhatna, ide egy kép kellene, ide asztal kell. Kiválasztották hát a szobrot, a képet, az asztalt. És a szobor — bármilyen szobor is • —