Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A szovjet esszéirodalom

Fájdalmas, hogy ez a sokat gyötrődő művész, ez az eredetien ötletes szatirikus, Csukovszkij szerint hazájában is csaknem ismeretlen maradt. Három hónappal halála előtt maga Zoscsenkó is lemondóan beszél arról, hogy műveit már senki sem ismeri, ő maga is elfeledte őket.

— Az irodalom veszélyes foglalkozás. Akár a mérgező vegyületek előállítása

— mondja szomorúan.

A kötetben még J. Petrov mondja el emlékeit Iliről, s arról, milyen kemény munkával készültek közösen írott könyveik; V. Sklovszkij emlékezik meg barátjáról, a sokszor hallgatásra ítélt, hányatott sorsú Vszevolod Vjacseszlavovics Ivanovról, a Páncélvonat, a Parhomenko útja és az Egy fakír kalandjai kitűnő írójáról. Mindkét kisebb terjedelmű emlékezés emberközelbe hozza a szovjet szépirodalomnak ezt a két nagy tehetségű képviselőjét. G. Munblit igen hűséges és árnyalatos portrét rajzol a sztá lini önkény idején elpusztult Iszaak Bábelről, aki „megtanult a jóság, nemes- lelkűség és bátorság diadaláról írni, noha nem titkolta az olvasó elöl, hogy a világon létezik gonoszság, árulás és gyávaság is. Sok halált látott, könyveiben mégsem erről írt, hanem mindig az életről.“

A kötet befejező memoárját Hja Ehren- burg írta Fagyejevről, a Tizenkilencen és Az ifjú gárda világhírű írójáról. Különösen megrendítőek a nagyvonalúan felvázolt életrajz befejező sorai, amelyekben az író Fagyejev öngyilkosságát próbálja megérteni és megmagyarázni:

„Mint ahogy már ilyenkor lenni szokott, az emberek találgatni kezdték, keresték a mozgatórúgókat, fölidézték a jót és a rosszat. Nyilván sok oka volt — az életben sohasem kímélte magát, amíg tartott a kemény fagy, kitartott, de amikor az emberek arca mosolyra derült, töprengeni kezdett mindazon, amit megélt, amit megírt, valahogy minden pőre igazságában mutatkozott meg, és akkor akadozni kezdett a motor.

Ha visszanézek a háború utáni évekre, mindig magam előtt látom Fagyejev alakját. Nagy termetű volt, kimagaslott a többiek közül minden gyűlésen. De nagy ember is volt — kíméletlenségben, gyengédségben, hitben, bajban."

Ugyancsak az Európa kiadásában ie lent meg most tavasszal Élmények és gondolatok címmel egy esszéválogatás. Ez a terjedelmes kötet egészében kimeríti az esszé fogalmát, amelyről egyik válogatója és a kitűnő bevezető tanulmány írója, E. Fehér Pál megjegyzi, hogy „célja, értelme, hivatása: a kísérlet, talán a legkíméletlenebb kísérlet, melyet író vállalhat, hiszen gondolatainak hiteles próbáját kell nagy nyilvánosság elé tárnia. Módszerében végletesen szubjektív; céljában, szándéka szerint objektív igazságokat keres. Nincs többarcú műfaj. Az esszé nyílt számvetés bizonyosságokról és kételyekről, a tudásról, önmagunkkal, de másokért, egy közösségért való igazságért. A személyes élmény összeötvöződik a tárgyi tudással, az elfogultság a pártos elkötelezettséggel. Az esszé napló a szellem világáról, a gondolat önéletrajza."

Az idézetet hadd egészítsem ki azzal a lexikális meghatározással, hogy az esz- szé vázlatos megvilágítása az irodalom és művelője, valamint az irodalom és a társadalom kapcsolatainak, azon túl pedig kísérlet annak megállapítására, hogy az élmény megrögzítése miféle formai törvényeknek a megtartása vagy akár elvetése, miféle belső elemzések révén válik művészi alkotássá.

A műfaj neve Montaigne hírneves francia bölcselőtől ered (Essais, 1580], és négyévszázados története folyamán mind tartalmilag, mind formailag változásokon esett át, és fejlődött. Míg Alekszandr Biok Értelmiség és forradalom című tanulmányában fontos korkérdéseket, Vlagyimir Ognyov A szó hatalmában formai kérdéseket elemez. Legtöbbször mégis egy évekre, sokszor évtizedekre terjedő barátság ösztönzi az írót, hogy elhunyt írótársáról elmondja legszemélyesebb emlékeit, és így társa életművét is elemezze. A kötetben Makszim Gorkij így emlékezik meg Csehovról, az emberről és a művészről; Alekszandr Gladkov Andrej Platonovról, Kornyej Csukovszkij Leonyid Andrejevről, Viktor Sklovszkij egy kitűnő memoárjában a mostanában érdeméhez méltón előtérbe kerülő Jurij Tinyanovról. Venyijamin Kaverin is Tinyanovról — a magyarra már lefordított A követ halála című regény írójáról — írja vonzó és elgondolkoztató emlékeit. A tragikusan elpusztult Oszip Mandelstamnak Nyikolaj Csukovszkij állít emléket, nagy szakérte-