Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A szovjet esszéirodalom
lemmel és feledhetetlen melegséggel elemzi verselt, utal bánatűzött bolyongásaira és sértődött, zaklatott lelkivilágára, amelyet a sajtó közönye és ellenséges magatartása váltott ki benne. Nyi- kolaj Hlebnyikov kis esszéjében a nálunk még nem ismert Velemir Hlebnyi- kovról vall elragadtatva, csodálatosnak mondott tehetségéből annak a népnek erőforrásaira utalva, amely megnyitotta az emberiség történelmének új fejezetét. Borisz Paszternak írása — Megjegyzések a Shakespeare-tragédiák fordításához — azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert műhelygondokról szól oly magvasan és oly hozzáértéssel, mint a mi íróink közül Illyés Gyula és Németh László. Rómeó szerelmét elemezve ezeket írja Paszternak: „A szerelem az érzelmek sorában egy színleg lecsöndesedett őselem. A szerelem éppoly egyszerű és abszolút dolog, mint a tudat és a halál, a nitrogén és az urán. Nem lelkiállapot, hanem a világ ősalapja. Ezért — mint alapvető őselem — azonos értékű magával a művészettel. Nem kevesebb annál, s tanúbizonyságai nem szorulnak rá, hogy a művészet kicsiszolja őket. A legtöbb, amiről a művészet álmodhat e tekintetben, az, hogy kihallgassa a szerelem hangját, örökkön új és rendkívüli nyelvét. A szerelemnek nincs szüksége hangoztatásra. Lelkében nem hangok, hanem igazságok élnek.“ Ugyanilyen költői hevüléssel elemzi a Hamletet, amely szerinte nem az akarat- gyöngeség, hanem a kötelességtudat és a lemondás, a fennkölt sors, a küldetés, a nagy tett, a végzet, az elhivatottság drámája. Az Othellóban nem csupán azt látja, hogy függetlenül bőre színétől az emberi méltóságra egyaránt joga van mindenkinek, hanem azt is, hogy Shakespeare értékmérője: ki mire vitte az életben, mi lett belőle, mivé fejlődött. „Shakespeare szemében a fekete bőrű Othello történelmi alak és keresztény ember, mert mellette a fehér Jago valóságos fejletlen, történelem előtti állat.“ Paszternak Shakespeare-t a realizmus atyjának és tanítómesterének tartja, Ibsen és Csehov későbbi átszellemült drámaírása előhírnökének, aki ugyanúgy hatással volt Puskinra, mint Victor Hugóra és a német romantikusokra. Borisz Eichenbaum Schiller-elemzése is figyelmet érdemel; Szergel Eizenstein esszéje szertelen; Ilja Ehrenburg Pablo Picasso rajzai kapcsán barátságuk emlékeit eleveníti fel melegen és érdekesen. Némely művét érthetetlennek találja, nem azért, mert jogosulatlannak véli formáját, hanem azért, mert képtelen megérteni a képet sugalmazó gondolatokat és érzéseket. De vannak munkái, amelyeket szenvedélyesen szeret, korunk legnagyobb művészének tartja őt, és nemegyszer érzi önmagán művészetének hatását. Ehrenburg őszinte vallomása bizonyára Picasso képeinek és rajzainak sok nézőjét megsegíti abban, hogy megértse a művészt, aki nem a természet után, hanem a természet segítségével fest, és aki a világot nem olyannak ábrázolja, amilyennek látja, hanem amilyennek elképzeli. Ehrenburg ebben a példásan magvas, gondolatokkal teli esszéjében megérteti velünk Picasso művészetének leglényegét: hogy tragikus, torz és kegyetlen műveit nem esztétikai megfontolás, és még kevésbé az újításra való törekvés szülte, hanem inkább a lelki- ismeret, az emberszeretet, az ember és az emberiség iránt érzett együttérzés. Szükségesnek éreztem, hogy apró részekre bontva mutassam be a két kötet írásait, mert úgy vélem, hogy beszámolóm így közelebb férkőzhet nemcsak azokhoz, akik ismerői a szovjet irodalomnak, hanem azokhoz is, akiket a jubileum esztendeje arra ösztönöz, hogy hiányos ismereteiket kiegészítsék. Nem ártott volna — s ebben teljesen egyetértek Koroknai Zsuzsának az Élet és Irodalom ez évi 15. számában1 közölt kritikájával —, ha az Élmények és gondolatok függeléke nem csupán az esz- szék szerzőinek életrajzi adatait, hanem a tárgyalt írók és költők magyarul megjelent műveinek rövid jegyzékét is közli. Egri Viktor
