Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A szovjet esszéirodalom

lésénél nagyobb hangsúlyt kapnak a legszemélyesebb emberi momentumok. Radványi Ervin a kötet utószavában helyesen világítja meg azt a szempontot, hogy a jó memoár minden esetben az író gondolat- és érzésvilágának mélyeit kutató, közvetlen hangvételű, őszinte Írás. A választás azokra a visszaemlékezésekre esett, „amelyek szerzői nagy szavak vagy lexikonszerű adatok helyett ■egyéni élményeikről, benyomásaikról számolnak be — hisz legtöbbjüket szoros baráti kapcsolat fűzte ahhoz, akire írásaikban visszaemlékeznek“.

így kerül V. Rozsgyesztvenszkij kor- társi emlékezéseiben szinte tapintható emberközelbe Szergej Jeszenyin, a forradalom korszakának és a húszas éveknek Alekszandr Biok mellett sokat vitatott alakja. Rozsgyesztvenszkij érzékeny tollal elemzi barátja ütökösként felvillanó tehetségét, Izadora Duncanhoz, a kor világhírű balettművésznőjéhez fűződő szeszélyes szerelmét, amerikai tartózkodásának különös kalandjait; de a haráti emlékezések a költő végtelen magányosságát, deliriumos önmarcangolá- sait és öngyilkosságának körülményeit is megvilágítják.

Kornyej Csukovszkij — a szovjet memoárirodalom egyik legnevesebb művelője — hasonló érzékenységgel vall Ale- xandr Biok nyelvezetének lágyan áradó zenéjéről, hangokkal való mámoros telítettségéről, és érző szívvel kutatja, mi rejlett külsőleg idillikus, békés és boldog, felhőtlen élete mögött. A dekadensnek gúnyolt Biok tudta, hogy a forradalom tüzes vasként kiéget mindent, ami ocsmány, undorító, gonosz, ami elviselhetetlenné tette számára a létet. „Nemzedékének költői közül senki sem hitt ennyire a forradalom hatalmában. Mindenhatónak vélte", írja Csukovszkij. Biok azt várta a forradalomtól, hogy újjászülje az embereket, és sokat gyötrődött a vágytól, hogy az emberek emberekké váljanak. Húsz évig lelkesedett, ám közben gyakran erőt vett rajta a kétségbeesés, hogy már a forradalom sem képes megtisztítani a bemocskolt életet. Októbert ujjongva fogadta, s mikor megtudta, hogy a többi nemesi fészekkel együtt a nép az ő birtokát is lerombolta, elmosolyodott. De a húszas években a testét emésztő kór megtörte alkotó erejét, és ezentúl „vakon, süketen mered minden emberi megnyilatkozásra“. Alig ötven

oldalnyi Rozsgyesztvenszij írása, mégis egyformán hiánytalan képet ad benne mind Biok hányatott életéről, mind sokrétű, a belső igazság hangját hallató, forradalmi lírájáról.

Csukovszkij hasonló terjedelemben emlékezik meg a nálunk alig ismert Mihail Zoscsehkóról, a húszas-harmincas évek kiváló szatirikusáról. Jelentéktelenebb művész volt Bioknál — de jelesebb a fölébe helyezett Avercsenkónál. A nagy mulattatok rendszerint szomorú, boldogtalan emberek. Zoscsenkó is azt vallja magáról, hogy búskomorság kíséri minden léptét. Boldogtalan, de nem tudja, miért. Meg akar halni, mert nem lát más kivezető utat. Amikor a csüggedés túlságosan elhatalmasodik rajta, azt hangoztatja, hogy jó író csak az lehet, aki életvidám, aki lélekben egészséges, aki embertársait rokonszenvesnek tartja; az író világnézetének központjában nem állhat gúny, kétely, csak boldog és melengető derűlátás.

Mennyire össze kell szednie minden lelkierejét, hogy csüggedéseiből szabaduljon, milyen hallatlan erőfeszítéseket kell tennie, hogy az élet szeretetére kényszerítse magát, s mindazt, amit papírra vet, ne tartsa az élet rágalmazásának, a valóság eltorzításának! Mintha sohase lett volna humorista, „tanítani akart, a tudományt hirdetni, meg akarta ismertetni a szenvedőkkel, a búskomo- rokkal a megmentő, nagy igazságot, amely megmutatja az utat a gyógyuláshoz és a boldogsághoz", írja Csukovszkij.

Harminchét nyarán néhány aljas szándékú ember elhatározta, hogy halálba kergeti az egyik legbecsületesebb szovjet írót, Alekszej Ivanovics Pantyeleje- vet, a Skid köztársaság című munka szerzőjét. Megindult ellene a rágalomhadjárat; találtak is egy kontár tollno- kot, aki felbújtásra hajlandó volt azzal vádolni Pantyelejevet, hogy ellopta egyik elbeszélését (valami kisebb novellát), és kiadta a saját neve alatt. Máskor az • ilyen vádaskodáson mindenki csak nevetett volna, mint valami jó tréfán, de az eset 1937-ben történt, és ezért Pantyelejevet komoly veszély, talán pusztulás is fenyegette.

Csukovszkij így folytatja: . nemegyszer bámultuk, hogy Zoscsenko milyen energikusan áll ki azon befolyásos körökkel szemben, akik Pantyelejev megsemmisítésére törekedtek."