Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - FIGYELŐ - Gyüre Lajos: Fehér Ferenc: Delelő
ben lezajló viták persze csak mint távoli viharok apró rezdülései jutnak el hozzánk, akár maga a jugoszláviai magyar irodalom. Mégis, amikor kézbevesz- szük Fehér Ferenc válogatott verseinek szép kötetét, meghökkent a miénkkel rokon mondanivaló rokon kifejezése. Fehér Ferenc — akárcsak a csehszlovákiai magyar költők nagy része — faluról származik, s városi emberré lesz. Élményvilága is e két pólus köré csoportosul. Felelősséget érez mindkettőért, ez determinálja költészetét, s egyben ez magyarázza a költő verseiben hullámzó ellentétes hangulatokat, a zárkózottság periódusait. Eddig megjelent verseskötetei is ezt igazolják: Jobbágyok unokája (1953); Alom a dűlőutak szélén (1956); Övig a földbe ásva (1959); Bízó szerelemmel (1962); Esővárók (1964). A hozzáértő válogatás folytán a most megjelent Delelőben is megtalálható s felmérhető ez a tudatos elhiva- tottság-vállalás. Ez cseng ki a gyakori rokonszövegezésből (Utam), ezt énekli a költő a faluból a városig jutó, de azt még el nem fogadó ember, a megtalált út s a lelki egyensúlyt meghozó bizonyosság harmonikus nyugalmával. Ezért tárulkozik még a zárkózottságát daloló verseiben is oly magától értetődően, oly tisztán, minden álszemérem nélkül az olvasók elé ez a bácskai költő, az ősösztönös szenvedélybe szőtt melankolikus árnyalatok bizarr, kettős szépségében. A falu betörése a költészetbe nem új jelenség, Fehér Ferenc verseiben mégis új színt kapnak a már ismert képek. A falu pogány vallásosságának, misztikumba hajló képzetvilágának a munkások ösztönös valóságérzésével, a kissé balkáni színezetű lágyságnak a magyaros szókimondással való keveredése sajátos, megkülönböztető ízt ad Fehér költészetének. Megragadja őt egy fa koronája (A Ják), s ennek ürügyén elmondja saját életét; átérzi a kocsma előtt magánosan álldogáló fuvaros ló panaszát (Ló) ugyanúgy, mint az emberszámba nem vett fiatalasszonyok vágyát a megértés és a megbecsülés után (Májusi litánia); a menyasszony iszonyatát, ki áldozati bárányként hajtja meg fejét apja-anyja s a falu íratlan törvénye előtt, mely kimondja: a leánynak a szülő választ férjet. „Öltöztetik. Ráhull ruhája habja. Csoszognak körötte, mint halottnál. Estikék hajóján szállna, s csak ott áll. Oldalán a porkoláb — az anyja.“ (Eladósorban) Mint a nagy elődök — Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits — érzi az apró villanások mögött a lényeget: az embert. Ilyen impressziókból, kris- tályszemcsékből összerakott élményből szüli Fehér Ferenc a Juhász Gyulára emlékeztető életképeket, mint a Főutca, Vak-köz, Vásár, Falusi kép Csantavérről. Itt érvényesül legjobban az igei állítmányt nélkülöző, benyomásokat rögzítő jelenidejűség, ami egyszersmind a lassú haldoklást is jelképezi — hisz a mozdulatlanságban eleve ott van a halál. S ehhez az álló világhoz — amely már nem a mai ember világa — szépen odasimul a választott forma: a szonett. Juhász Gyulával azt mondanánk: Bácskai táj, bácskai ecsettel. „Eltertyedt házak. Csak gazdáik cserélődtek, s az ős ják helyén: betontölcsérben virág... A cserkésző szem ódon nagy szobába lát: rézláncon csillár, tájképek, hasas bejöttek;“ (Főutca) Felfedező útra indul, járja a bácskai vidéket, s minden egyes mozzanat egy- egy költői képben, egy-egy életképben marad meg, és a költő színes világát gazdagítja (Bácskai idill, Zentai hajnal, Ének a Tiszáról, Vers a tóhoz). Közelebbről megismeri a Vajdaságot. Látja, hogyan él az ország másajkú lakossága, magáénak érzi a hazájukért hősi halált halt partizánok szenvedéseit (Brači ballada, Boszniai dopisnica, Szlovéniai képek), és gyűjti az élményeket, hogy költői szinte magához ölelje, feltérképezhesse hazáját: „Hányszor találkoztam velük utcán, utcasarkon, s szemem bántotta a sok tarka szín; tévelygő nomádok voltak, bántó idegenség e fekete kendős más táj partjain... Bármikor lássam őket, már ismerős társaim,
