Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - DISPUTA - Dobossy László: Az ír király és a walesi bárdok
Dobossy László az ír király és a walesi bárdok Többen és többször írtunk már arról, hogy a kelet-európai irodalmak fejlődésében számos ponton észlelhetők tanulságos párhuzamok. Ugyanazon külső, hatások ugyanolyan vagy hasonló művek, sőt, egész áramlatok létrejöttét indították el.t S az egyformán alakult történelmi helyzetekben az alkotó szellemi: emberek magatartása is többé-kevésbé megegyezett. Ezek a költők, prózaírók, tudósok — általában — mit sem tudtak egymásról, hiszen „vigyázó szemük“ főként azt figyelte, mi történik Nyugaton, tehát a más körülmények közt, más ütemben alakuló, úgynevezett elsődleges irodalmakban. A kelet-európai irodalmak egyik-másik alkotója nemegyszer úgy jutott el hozzánk, magyarokhoz, hogy életművére előbb figyelt föl a világ, Nobel-díjat kapott, mint a lengyel Wladislaw Reymont, vagy híres színházak messzire visszhangzó sikerrel játszották darabjait, mint a cseh Karéi Capekéit... Egyébként azonban a hajdani „graecum est, non legitur“ mintájára nálunk is volt — s talán még ma sem, annyi szép erőfeszítés után sem tűnt el teljesen — olyasféle előítélet, hogy ami szláv (vagy román), nem méltó az olvasásra, ahogy — hasonlóképp — a magyar alkotó szellem termékeit is nagyjában-egészében ugyanilyen bizalmatlanság fogadta a szomszédos népeknél. így állhatott elő az a furcsa és visszás, ám mindenképp elgondolkoztató eset, hogy ugyanazon korban és hasonló körülmények közt élő, de egymásnak még a létezéséről is alig (vagy semmit sem) tudó íróművészek alkotásait belső rokonság fűzi egymáshoz. Amiben viszont mégis különböznek e rokon szellemű, alkotások — mert természetesen különböznek is! —, az mindenekelőtt az alkotók különböző egyéniségének, meg a nemzeti irodalom sajátos hagyományainak,, fejlődési törvényszerűségeinek a kisugárzása. Megpróbálom példákon szemléltetni, miként működött a rendkívüli viszony* miként jött létre a vonzás és taszítás különös egysége, miként és milyen okok hatására lettek a szomszédos kelet-európai irodalmak fejlődési tünetei lényegükben hasonlók, megjelenésükben viszont gyakran különbözők. Első kísérletként két költeményt veszünk szemügyre; ezeknek szerzői ugyanazon időben, hasonló alkotói módszerrel azonos célt kívántak szolgálni. Minden magyar olvasó ismeri (és tudja) Arany János legkedveltebb balladáját, A walesi bárdokat, s minden cseh olvasó ismeri (és tudja) Karéi Havlíček- Borovský legnépszerűbb szatirikus költői elbeszélését, a Lávra királyt (Král Lávra). A jelzőkkel és az igékkel talán sikerült érzékeltetnem, h,ogy a két irodalomnak egyenrangúan kiemelkedő alkotásáról van szó, olyan művekről, amelyek a vitathatatlan irodalmi érték meg a naponta lemérhető népszerűség okán is a nemzeti irodalom legelső vonalába tartoznak. Mindkét mű a múlt század ötvenes éveiben keletkezett (a Lávra király 1853- ban, A walesi bárdok 1857-ben) tiltakozásul az önkényuralom ellen; s mindkét költemény — nem a műfaját, hanem a mesekeretét tekintve — történelmi allegória. A költők más népek múltjáról szólnak, de érthetően és észrevehetően disputa
