Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - VETÉS - Cilling Erzsébet: Elátkozottan (Vers) - Zirig Árpád: Felkiáltó némaság (Vers) - Aich Péter: Holtpont (Vers)

fiatalok irodalmi rovata

Cilling Erzsébet: elátkozottan

Mint véres gót oszlopok összeforrtan tartjuk a reménység boltíveit.

Állunk csont-fehéren, elátkozottan, míg a törvény rajtunk be nem telik.

Tudod, hogy minden ellenünkre fordul, tudom, hogy minden vád fejünkre száll. A fájdalmakon és rágalmakon túl tiszták vagyunk, mint a hó-fürdette táj.

Neved az álmatlan tengerre írom; már fodraid közt leng a szürkület. Virrassz velem, örökös áram.

Sötétedik. Meghalok nélküled.

Aich Péter: holtpont

(noli turbare circulus meos

archimedesi •

kerék lóg a falon egészen vakmerőn tengelyén cilinder s küllőin megtorpant dal megégett egy kissé nem nyikorog tönkrement a zongora is

elképesztő lehetett

amint beállt a szintetizmus nyara

alQgikus lehengerelt barnaság

félelmetes igaztalan sík

kutak ömlenek így egybe

etika száll így ágyba

s ha a kerék

már nem fénylik

s ismét a földre lép

tengelyéről

leesik a kalap

Zirig Árpád: felkiáltó némaiág

Némán,

nesztelen pirulással leszállt az alkony. A háztetők fénytócsákként felragyognak.

Fekszem a nyikorgó ágyon, kabátom a pokróccal összesusog, talán még fa-korukra emlékeznek s némán növik képzelet-gyűrűiket.

Mindenütt csend.

A napi robaj után elnémul a világ.

Az éjszaka üvegfényei csilingelnek hangtalanul.

Csak a pók szövi szüntelen szorgalommal szabályos hálóját.

Dohos szagúak a matracok meg az emlékek.

A fák derekában abbahagyja fogócskáját a nedvesség.

Minden néma.

Mindenütt kisimult ragyogás.

A Hold is fogyni készül, s a fák, a bokrok eldobálják sejtelmes lombozatukat.

Eddig csak derengett, most tiszta képekkel szakad rám a tudat, hogy rosszul összeállított makettek a boldogság apró örömei.

Emlékeim közül kiszáradnak a rózsák. Szívemben mint kútra kifutó lovak felnyerít a szerelem.

vetés