Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg
voltának titkát; hogy így és csak így értheti meg mindazt, amit cselekszik, s így leli meg az összekötő kapcsot nyugtalan szíve s a fagyosan közönyös természet között, melynek végtelen térségeibe vetve kényszerül élni. Ez a hit jelenti számára a biztosítékot, hogy ez ember művét nem nyeli el a feneketlen szakadék, sőt ellenkezőleg, az tölt be minden szakadékot. S újra kérdések Vajon helyesen ítélt-e Pascal a klasszikus természettudományok felett? Ha erre a kérdésre igent mondunk, ez egyúttal azt jelenti, hogy Pascal gondolatai meghaladták annak álláspontját. Ám Pascal a természettudomány határait csak a teizmus jegyében haladta meg, világnézetét a kereszténység formálta, igaz, nem az ortodox vallási eszmék, de mégis csak a kereszténység, melynek bilincseit a klasszikus természettudomány és az eredményeire épülő filozófia oly hatásosan széttörte. Csakhogy — s itt szólal meg az első kétely — valóban széttörte? Hátha a szabadságnak csak a látszatát teremtette meg, olyan látszatot, mely a gyakorlatban nagyon hatásosnak mutatkozott, és úrrá lett a természet erőin, de ez csak látszat, és idővel lelepleződik? Ezek a kételyek a hagyományos műveltségű marxistát megingatják biztonságában. Mindeddig a reneszánsz korabeli tudományt, mely a XVII. századba torkollva annyi meggyőző diadalt aratott, minden kétséget kizáró, egyértelmű haladásnak tartotta. Számára ez ténylegesen a középkor befejezését jelentette. Az ész a reneszánsz születése óta fejti ki szabad tevékenységét, és sorra dönti meg a poros előítéleteket. Nemcsak új világképünket alapozta meg, hanem az egzakt eljárások kidolgozását is lehetővé tette, amelyek nélkül el sem lehet képzelni a modern technika és nagyipar világát. Mindmáig azt hitte, hogy teljes lénye a reneszánszban gyökerezik, belőle fakad világnézete és egész értelmes célszerű tevékenysége, egészséges Galilei-féle észjárása, racionális, természettudományosán megalapozott meggyőződése. Mindmáig erősen hitte, hogy az okok feltárása és a természeti törvények felfedezése milliós hasznokat hajt, s hogy Michelangelo és Leonardo da Vinci örök időkre szóló, felülmúlhatatlan példái a művészetnek. Hitte, hogy az öntudatos Pico de Mirandello személyében először jelenik meg a történelem folyamán a maga teljességében, ifjúságának virágkorában az igazi ember arca, s hogy a humanizmus szelleme, amelyet magáénak vall, éppúgy kirajzolódik a Gargantua és Pantagruel nagyétkű, gunyoros és könnyelmű óriásaiban, mint Shakespeare robusztus, tragikus, szubtilis vagy bohóckodó, de mindig bölcs alakjaiban ... És most — vajon mit változtat mindezen Pascal, a kétségbeesett keresztény vizio- nárius? Semmit; csak annyit, hogy e magától értetődő dolgokat mind megkérdőjelezi. A reneszánsz és a kereszténység Mert mit haladt meg vajon a reneszánsz, a reneszánsz korabeli természettudomány, művészet és filozófia? S kérdezzük meg azt is, hogyan. A középkori feudális rend felbomlásának magyarázatát, a bomlást előidéző gazdasági és társadalmi mozgatóerők elemzését bármelyik kézikönyvben megtaláljuk. Éppily világosnak látszik az is, hogy Kopernikusszal kezdve, Galileivel, Brúnóval, Baconnel folytatva és Newtonnal befejezve végképp kétvállra fektettük a középkor skolasztikus szellemét, bármilyen formában is jelentkezett, s azóta nyomorultul tengődik a termékeny, tudományos munkával elfoglalt észnek — amely az ipari üzemeket részesíti előnyben a katedrálisokkal szemben — legtávolabbi perifériáján. Ám éppen itt — s éppen az ipari üzemek érdekében — újra fel kell vetnünk a kérdést: vajon ez a heves természettudományos és filozófiai tájékozódás valóban meghaladja-e a középkori, feudális gondolkodást, vagy pedig annak keretében vívja harcát, s az ellenfélen aratott győzelme valóban végleges, vagy csak részbeni győzelem-e ? Miben különbözik az új természettudományos tájékozódás a hivatalos középkori keresztény, illetve tomista felfogástól? Tamás keresztény arisztotelizmusa egy vertikálisan, a legalacsonyabbtól a legmagasabb fokig felépített világrend koncepciója volt. Statikusan zárt modell, mely a kozmosz ókori elképzelését építette magába. Az eredeti evangéliumi gondolat itt már erős bomlást mutat. A reneszánsz ezt a merev épületet úgy próbálja lebontani, hogy elsősorban pilléreit — a tekintélyeket dönti le. Ez kétségtelenül sikerül is, mert a dogmáktól megszabadult ész a vallás közvetítése nélkül is fölébe tud kerekedni a tárgyi világnak. A tárgyi valóságnak ez a közvetítés nélküli birtokbavétele első látásra az arisztoteleszl-tomista
