Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Vítězslav Gardavský: Az isten még nem halt meg

'világképtől diametrálisan eltérő világképre vall. Ezért nem csoda, hogy az ész a hit ■ellenlábasának kezdi tartani magát, s a teokratikus társadalmakban meghonosodott taktikai fogások segítségével autonómiára tör.

Csakhogy vajon az ész önbizalma a valóságban is oly kibékíthetetlen ellentmondásban áll-e a középkori hittel, ahogy az a klasszikus természettudományokban megnyilvánul? Az új, Galilei-féle világkép valóban annyira elüt-e a ptolemaioszi világképtől? Igen, de csak úgy, ha a szokásos és felületes összevetés alapján ítélünk.

Mélyebb elemzés során kiderül, hogy ez a különbség nem olyan lényegbevágó.

Figyeljük meg, hogy a reneszánsz olaszországi gócaiban — filozófiai iskolánként az újabb szellemi orientációnak megfelelően — platonikus akadémiák jöttek létre.

Vajon mi érdekeset fedezett fel Platon filozófiájában a tudásra szomjas és hatalomra- vágvó reneszánsz korabeli ember? Miért fordítják le akkoriban Pláton csaknem egész életművét, ha teljes egészében rendelkezésükre állt Arisztotelész, aki filozófiai nézeteiben kétségtelenül előbbre jutott, mint idealista elődje? Nyilvánvaló, hogy ebben a tekintetben nem a „megkeresztelt Sztageirai Filozófus“ iránti általános ellenszenv a döntő, sem az a kérdése, hogy hány foga van a lónak, bár ellenszenvet váltott ki az is, hogy erre vonatkozó nézetét fontosabbnak tartotta, mint a tárgyilagos ténymegállapítást úgy, íiogy belenézzen az állat pofájába. Mindez ugyancsak nem vált Pláton előnyére.

Az érdeklődést az Arisztotelész előtti filozófus iránt Plátonnak a reneszánsz szellemi légköre s a klasszikus természettudományok keletkezése szempontjából lényeges két gondolata váltotta ki. Az egyik — mely szerint az ember lépcsőről lépcsőre hágva egyre feljebb juthat a tökéletesség, a szépség és az erény csúcsain, amit Pláton a Szümpozionban és a Phaidonban tárgyal — elvben semmiben sem különbözött a keresztény felfogástól; de igen éles ellentmondásban állt az arisztoteleszi keresztény felfogással, mely az embert a hierarchikus rend egy objektív láncszemének tekintette. A racionalizmusért és tudományokért lelkesedő reneszánsz korabeli gondolkodó számára ez a gondolat a keresztény és feudális hierarchia megbontásának eszközét jelentette, s ugyanakkor bizonyítékul használhatta az embernek mint értelmes lénynek függetlensége és önrendelkezése mellett.

A másik alapvető plátoni gondolat, úgy látszott, egyenesen megmutatja a célhoz vezető utat. A Timaioszban, Pláton öregkori művében alkalmazott eljárásokról van szó: nem adja fel ugyan eredeti felfogását a látszatvilágról és a valódi lényegek világáról, továbbra is különbséget tesz a változatlan eszmék s a tárgyak közt, amelyeket azok •árnyékának tart, de most ezt a különbséget matematikailag akarja kifejezni. Tudja már, hogy az ideák nem egyszerű őslények, és alkotóelemeik számát meg lehet állapítani. Ezen az alapon akarja megszerkeszteni a kozmosz matematikai őismodelljét. Egész eljárása, ahogy a látható világtól a láthatatlanok világa felé halad, tulajdonképpen arra irányuló kísérlet, hogy a rendkívül sokoldalú, bonyolult valóságot lényeges alkotó- -elemeire redukálja, s azokat egzakt formában fejezze ki.

A reneszánsz tudós számára, aki a tudományos pontosság csúcsát a matematikában látta, Pláton Timaiosza nemcsak saját tudományos módszereit igazolta, és nemcsak •a keresztény arisztotelikusok ellen szolgáltat bizonyítékokat, hanem egyúttal olyan elméleti alapot is nyújt, amelyre a tudományos elvontság követelményét s egyúttal a tudományról vallott felfogását is ráépítheti.

Bármilyen paradoxként hangzik is, a klasszikus természettudományok művelője, aki materialistának s egyúttal ateistának vallja magát, s aki mások szerint is az, éppúgy gondolkodik, mint az idealista Pláton. Figyelme a tárgyakra irányul, olyasmire, ami rajta kívül létezik, tehát objektív valóság, de csak ilyen értelemben. E kifelé forduló érdeklődés ellenpólusa saját helyzetéből, gondolkodásának elméleti jellegéből ered, olyan ember helyzetéből, aki különféle szempontok szerint figyeli, vizsgálja, szemléli a tárgyakat. Jelentősége és törekvéseinek hatékonysága épp abból adódik, hogy emberi magatartását az elméleti ember magatartása váltja fel. Természettudósnak lenni a sző klasszikus értelmében azt Jelenti, hogy a valóságot érzéki tárgyakra és azok ideáira ^bontjuk fel. Lényegében minden e tárgyak világába sorolható: a természet mint tárgy, az emberkéz alkotásai mint tárgyak, az ember is mint tárgy a tárgyak közt. A természettudós úgy veszi birtokába őket, hogy elméleti gondolkodóvá redukálódik, vagyis amennyire csak lehet — kiküszöböli önmagát mint szubjektumot, s mint ember az anonimitás álarcát ölti magára. Csakhogy ez a redukció egyúttal azt Jelenti, hogy a sok arcú, dinamikusan változó tárgyi világot viszonylag kis számú jelre és tartós, törvény- szerű viszonyokra redukálja. A teoretikus aztán elvontan — lehetőleg matematikai úton

— fejezi ki őket, s megteremti racionálisan reprodukálható eszmei másukat. A tárgyi valóság így igen-igen leegyszerűsödik, és könnyebben birtokba vehető.

Ám így a szubjektum egyszersmind teljesen kiküszöböli önmagát a tárgyi világból, mint valami „egészen idegen elemet“, ami teljességgel megbízhatatlan. A totális szubjektivitásból csak az ész marad meg, mely túlságosan magabiztos, vagy ellenkezőleg, ji agyon is bizonytalan. Igaz viszont, hogy a klasszikus természettudomány ezzel az egyetemes redukcióval kiváló eredményeket ér el: megszerkeszti a Galilei—Newton-féle