Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Csontos Vilmos: A tagadás nem segít (Vers)
Csontos Vilmos a tagadás nem segít A tagadás már nem segít. A nap hiába melegít: Fázik a lelkem — fázva Zárkózik önmagába. Az idő szorítja, harapja Azt, mi még lángot adna. — Mit érsz vele, ha tagadod, Hogy fáj a sok futó napod. S panaszként miért mondod, Hogy — imé — betelt a sorsod. Tán ilyen minden ember, Akit már hatvan év terhel: Remeg a gondolattői, Hogy Szent Mihály lova trappol Feléje — és nincs menekvés, Döbben a szív, döbben az ész, S motyogásba halkul a szó, A könny is hiábavaló. — A tagadás itt nem segít, Már meg nem elevenít. Reszket a térd — s még tagadod. Szerszámot fogsz és faragod Az életfán azt a fejet, Mely munkádnak dísze lehet. Sietsz vele, iparkodás Minden perced, mert úgy szokás: Aki távozásra készül, Sorsával meg csak úgy bekül, Ha az, amit hátra hagyott, A másétól kicsit nagyobb, Kicsit szebb, és meg nem vetik, Olyan, miről emlegetik. — Hát én is épp ilyen vagyok: En is szerszámot forgatok, Sietve belefaragom Az időbe az alakom. Rám ismernek-e, nem tudom, Ha majd utamat befutom. — Talán nem lesz majd szép, se jó, Csak olyan — fejfának való. A tehén, Yuklo Ho 8 éves japán gyermek temperafestménye
