Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Szitást Ferenc: Versek - Török Elemér: Falusi emberek (Vers)
szeress Szeress, ha meg tudsz halni amiért élsz — kövek hallgatag hasában izzik az érc. Csattogó szó-ostorok villámával csapkodok, s a keményfa-húsú táj, kiáltássá torzuló torok. Görcsében feloldódik, ami fáj. Szeress! Vérem megújul, s kóválygó nemzedékem megosztozik a mindenségen. szaporodás Tenyerem kövén kövér csönd terem Buja rét ez hol az izmok fűszálai suhognak s a mozdulatokból sarjadó szerelem hímivarsejtjei hevernek Fény tányérból iszik a csillag: homlokomról friss derűt melyben a percek pontyai ívnak — A látás új világot fial szerelem vetések zöldje A szerelem attól a pillanattól számít, amikor a vér áramából kirepül pár szikra. Összefogódznak, s dulakodnak, mint a virágok, hogy melyik nyisson előbb. Otnak feszülnek, távolodásukkal nő a közeledés, s az ölelkezés után előjelet változtatva visszapattannak a vezetékbe. Kialudt a vetések zöldje, szél-süvölvények portyáznak a tájon. Bronz-inakkal vagyok a gyökerekhez kötve, hogy minden mozdulat fájjon; de a szerelem szorozza sejtjeim, s karcsú ölelésekre gondolok, szeretőm csipkés tenyerében felizzik a homok. Fehéren vérzik a fa, az ágakon fekete varjak lógnak, puha rongyaiba burkolózva a csavargó felhő-bozótnak. Arasznyi bajúsz leng orruk alatt gondterhes homlokukat szőrkucsma melengeti álmukban olykor még fehér ökröket hajtanak tenyerükből zabbal etetik a kiscsikókat túlsók az emlékük jönnek felém elkomorodva minden nappal öregebben jobb kezükkel megemelik kucsmájukat hangjukat elfojtja a pipa füstje s szemükben még a tegnapi búzaföldek kalásza ring. Török Elemér falusi emberek
