Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Zbigniew Herbert: Versek - Rácz Olivér: Fények és árnyak (Útinapló)

— Húsz éve nem voltam Prágában — mondta álmodozva. — Maga gyakran jár Prágába?

Megmondtam, hogy elég gyakran. Utoljára elindulásunk előtt két nappal jártam Prágában.

— Milyen most Prága? — kérdezte, és furcsán rekedt volt a hangja.

Megmondtam, hogy Prága szép. Nagyon szép. Azután megkérdeztem, hogy miért nem

látogat el egyszer Prágába.

— Nem megyek — mondta visszautasítóan. Nem megyek. Pedig mehetnék. Nyugodtan mehetnék. Én nem vagyok háborús bűnös — mondta majdnem kiabálva. — Kollaboráns sem voltam. Egyszerűen az volt a bűnöm, hogy két házam volt. Meg egy jól menő vállalatom. Egy aranybánya.

Megjegyeztem, hogy nekem sohase volt két házam. Egy sem volt. De azért sokan maradtak otthon olyanok, akiknek két házuk volt. Most is otthon vannak. És most is van házuk. Erre ő nem válaszolt.

Megkérdeztem, hogy vállalata a háború alatt is olyan jól ment-e?

Ez zavarba hozta.

— Olyan vállalatom volt, amelyik mindig jól megy — mondta kitérően. — Természetesen a háború alatt is jól ment. Akkor ment a legjobban — mondta elmélázva.

Most én mondtam azt, hogy aha.

Hallgattunk.

Azután váratlanul azt mondta, hogy Kassát is ismeri. Ott volt katona. Megmondta, hogy melyik laktanyában szolgált, és hova járt mulatni. Ettől kezdve már csak ő beszélt. Dőlt belőle a szó. Épületeket és utcákat nevezett meg, kávéházakat, vendéglőket, azután áttért Eperjesre, majd Zsolnára és végül Poprádra.

— Ezeket a városokat mind ismerem — mondta büszkén. — Csehországot pedig úgy ismerem, mint a tenyeremet. Nem tud nekem olyan várost mondani Csehországban vagy Morvaországban, ahol én ne fordultam volna meg. És akármikor hazamehetnék. De én nem megyek haza — mondta, és megint majdnem kiabált. — Nem megyek, érti? Soha többé! Mit keresnék otthon? Két házam van Hamburgban — kiáltotta.

— És egy Bécsben — mondtam.

— És egy Bécsben. És egy virágzó vállalatom Svájcban — kiáltotta, de akkor már könnyezett. Azután ráborult a Wartburgra, és hangosan zokogott. Könnyei lecsordultak a hátsó ablakon, pontosan oda, ahol az állami jelzés feketéllt a kocsin.

A többiek nem vették észre, mi történik a kocsi mellett; távolabb álltak, és a kilátásban gyönyörködtek. De nem látták Honzát, s lányom ettől nyugtalan lett.

— Ne árulj el neki titkokat — kiáltotta oda figyelmeztetően, és nevetett.

— Nem kíváncsi a titkaimra — mondtam. — Honvágya van.

Azután elbúcsúztunk, és mi beültünk a kocsiba, indulásra készen, új várak, új tájak, új tengerpartok és új emberarcok felé. Ű is a kocsijához lépett — nyugati kocsija volt, természetesen, luxus kivitelű —, de nem szállt be. Sokáig állt ott mozdulatlanul, azután a szerpentin mellvédjéhez lépett, és amikor már másodszor vagy harmadszor kanyarodtunk el alatta, bátortalanul integetni kezdett. Azután szeméhez emelte a zsebkendőjét, és mire a következő kanyarban újra felbukkant felettünk az alakja, ott a mellvéd szélén, már egészen kicsivé zsugorodott. Azután egyre jobban zsugorodott, mindig kisebb és kisebb lett, és a végén már nem volt sehol.

Mi pedig tovarobogtunk, mert még nagyon sok tájat és várat és várost és arcot és tengert akartunk látni, mielőtt hazaérkezünk.