Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Zbigniew Herbert: Versek - Rácz Olivér: Fények és árnyak (Útinapló)

köt nem lehetett lefényképezni: a tigrlskölyök egy hivatásos fényképész tulajdona volt, és éppen az volt a rendeltetése, hogy a hivatásos fényképész fényképezze őt le, erre vállalkozó és áhítozó pénzes külföldi turisták ölében.

San Marínéban megcsodáltuk a várfalakat és a köztársasági gárdát. A köztársasági gárdát lefényképeztük. (Nem az egészet, csak az egynegyedét: pontosan hárman voltak szolgálatban.) És San Marinóban akadtunk össze Honzával is.

Amikor lejöttünk a várból, Honza a Wartburg mellett állt.

— A magáé ez a kocsi? — kérdezte, amikor a zsebembe nyúltam a kocsikulcsokért. Azt mondtam, hogy az enyém.

— Mindjárt gondoltam — mondta megelégedetten. — Mindjárt gondoltam. Én is Csehszlovákiából származom. — Aztán megkérdezte, hogy mit jelent a kocsim rendszáma előtt a KE jelzés. Megmondtam.

Honza közben cigarettát vett elő, megkínált. Én is cigarettát vettem elő, visszakínáltam.

— Ez jobb — intett a saját cigarettásdobozára. — Svájci.

Bólintottam, mert nálam hazai cigaretta volt.

— Ne politizáljatok — szólt óda családunk védasszonya figyelmeztetően.

— Nem politizálunk — mondtam. — Azt állítja, hogy a svájci cigaretta jobb, mint az enyém. Azt hiszem, igaza van.

— Jobb, ugye? — kérdezte Honza biztatóan, miközben tüzet adott.

— Jobb — mondtam. — De azért ez se rossz.

— Nem — mondta udvariasan, miközben ő is rágyújtott. Az enyémből gyújtott rá, hosszan ízlelgette a füstöt. — Milyen cigaretta ez?

Megmondtam. Aztán azt mondtam, sajnálom, hogy nem hoztam magammal magyar cigarettát. A campingben hagytam, különben megkínáltam volna magyar cigarettával is.

Ettől váratlanul felragyogott a szeme.

— Csempésznek? Csempésznek? — kérdezte cinkos mosollyal.

Megmondtam, hogy nem .csempészünk, dohányárudában árulják. Megmondtam, hogy árulnak svájci cigarettát is.

Ezen érthetetlenül elkomorodott. — Az én időmben csak csempészve lehetett külföldi cigarettához jutni — mondta. Aztán megkérdezte, hogy Vlastát gyártanak-e még odahaza. Vlastát meg Zorát?

Azt mondtam, hogy Vlastát meg Zorát nem gyártunk. Más cigarettákat gyártunk.

— Aha — mondta, és elgondolkozott. Azután azt mondta, hogy a svájci cigaretta azért mégis összehasonlíthatatlanul jobb. — Tudja mit? — mondta váratlanul. — Cseréljünk. Cseréljük ki a cigarettáinkat.

Vonakodva nyúltam a zsebembe, mert akkor még a keresztnevét sem mondta meg, pedig külföldön azok az emberek, akik ismerősnek találták kocsink jelzését, nyomban bemutatkoztak. Gyakran lengyelek is odajöttek a kocsihoz. Szomszédok vagyunk, mondták a lengyelek, és bemutatkoztak. Szomszédok vagyunk, mondták a magyarok, és bemutatkoztak. Azután nagyokat nevettünk, amikor megtudták, hogy mi is magyarok vagyunk. Földiek vagyunk, mondták a csehek és a szlovákok, és ők is bemutatkoztak. Akik ismerősnek találták a kocsi jelzését, mindig bemutatkoztak.

Honza — később, némi töprengés után, ezen a néven mutatkozott be: felszólított, hogy nevezzem egyszerűen Honzának — észrevette habozásomat, mohón sürgetni kezdett. — Cseréljünk — mondta. — Más hazai cigarettája nincs?

Két dobozzal volt nálam, odaadtam neki. Percekig forgatta, minden szót külön betűz- getett rajta. Azután a nadrágzsebébe csúsztatta a dobozokat, de onnan újra kivette mind a kettőt. Ezúttal a hátsó zsebébe csúsztatta a dobozokat.

— Ezt majd csak otthon fogom szívni — mondta ünnepélyesen. — Otthon. Hamburgban. Két házam van Hamburgban — mondta aztán büszkén.

Nem válaszoltam. Nem szeretem azokat az embereket, akik nem mutatkoznak be, és akiknek két házuk van Hamburgban.

— Bécsben is van egy házam, és Svájcban van egy vállalatom.

Erre sem válaszoltam.

— A háború előtt Prágában volt két házam — folytatta.

Erre se szóltam semmit: azokat az embereket sem szeretem, akiknek a háború előtt két házuk volt Prágában.