Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Zbigniew Herbert: Versek - Rácz Olivér: Fények és árnyak (Útinapló)

— Senkik — mondta kurtán. — Olyan senkik, mint maga meg én.

A felesége rászólhatott a sátorból, mert váratlanul bocsánatot kért, aztán bekiáltott a sátorba: — Miért? Én nem restellem, hogy fodrász vagyok. Mi van abban?

Később még egyszer bocsánatot kért, amiért elragadtatta magát, és ennek az ürügyén megkérdezte, hogy én mivel foglalkozom.

— Órásmester vagyok — vágtam rá vaktában, hogy a kedvét ne szegjem. (Ebből majdnem baj lett: másnap megkért, hogy nézzem meg a karóráját, késik. Nem akartam elrontani az óráját; arra hivatkoztam, hogy nincsenek műszereim. De ettől kezdve eléggé hűvösen viselkedett.)

Catullus grottáiban viszont amerikaiakkal akadtunk össze. Nagyon kezdetlegesnek találták az agészet — „Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást, és a mord öregek fecsegjenek csak“ — és a férfi megjegyezte, hogy náluk, Amerikában, ilyen silány romok megtekintéséért nem vesznek el belépődíjat. („Hisz nem ér locsogásuk egy garast sem.“ j

— Nincsenek is — szólt közbe az asszony sietve és önérzetesen. — Nálunk nincsenek ilyen romok. („Eltűnvén a fény, újra felragyoghat: egyszer tűnik a kurta fény szemünkből, s álmunkból sosem ébredünk utána.“)

A férfi utánagondolt, és megjegyezte, úgy emlékszik, Dél-Amerikában vannak. Peruban. Peruban vagy Chilében. Ott vannak valamiféle romok. De ott sem szednek belépődíjat. Megkérdeztem, hogy az inka városok romjaira gondol-e, de ezt nem tudta biztosan. Viszonzásul ő is megkérdezte, tulajdonképpen ki volt ez a Catullus? („Hol zörgessek új könyvemmel, barátom? Vedd szívesen ťólem, s meglátod, a te nevedért száz évnél tovább is fennmarad híre, neve.“)

— Catullus? Író volt — mondtam. — Költő. Híres római költő. De már nem él. — Feleségemtől ezért egy erélyes szárnysuhintásban részesültem, de az amerikai nem figyelt oda.

— Költő — magyarázta lekicsinylőén a feleségének. — Valami költő muki.

Hűvösen biccentett, és belekarolt az asszonyba. Én is hűvösen biccentettem, és Lesbia

meg Cornelius Nepos is hűvösen biccentettek a fenti idézőjelek közül. És Catullus is hűvösen biccentett valahonnan az Élysion szelíd, virágos rétjeiről.

Sirmione csodálatos, és a Lago di Garda is csodálatos. A Scaligeri-várak úgy őrködnek lőréses falaikkal, fűrészfogas bástyáikkal a kék vizű tó körül, mintha még ma is kevély lópatáktól dobognának a lebocsátott felvonóhidak, s a hajdani rablólovagok csatakürtjének likoltó hangjait visszhangoznák a tó északi partját övező, napfényben fürdő sziklahegyek. Vagy mintha még ma is a Serenissima előretolt védőövezetének velencei gályákat ringató öble volna a tó. (A gályák szárazföldi úton érkeztek ide, de az 55 kilométer hosszú tavon lezajlott ütközetek valódi tengeri ütközetek voltak.)

A Garda vize lágy, selymes, csillogóan tiszta és langyos. Catullus grottái alatt, mélyen a zöld domboldal lábainál, széles, párkányszerű, hatalmas kőlapok csillognak a tő tündöklőén kék, édes vizében. Ezeken a kőlapokon üldögéltek hajdan Patavium, Mediolanum és Róma szépei, poéták és hadvezérek szép szavú bókjait hallgatva, miközben oda- tönt, a dombtetőn, az átrium szökőkútjának csobogását hallgatva, Catullus azon tűnődött a hűvös félhomályban, vajon miért is volt hűtlen Lesbia? És miért volt hűtlen Claudla? És egyáltalán, miért hűtlenek az asszonyok?

Odalent pedig ma is bronzbarna, meztelen testek hevernek a széles kőlapokon, és Pádua, Róma és a világ szépei talán ma is poéták szép szavú bókjait hallgatják az aranyló napsütésben. De fölösleges dolgokon ma már nem tűnődik senki.

Riminiben megcsodáltuk a Malatesták lépten-nyomon fellelhető elefántos címerköveit és az Augustus-diadalívet. Megcsodáltuk továbbá a Rubicon folyót, amelyet Julius Caesar Rimini előtt lépett át, miközben kockát vetett a légiók bőrére. Továbbá ismételten meggyászoltuk a szép Francesca da Rimini szerencsétlen szerelmét és tragikus sorsát. A dialalívet lefényképeztük.

Riccionéban megcsodáltuk a delfinek tengeri akváriumát. A delfineket lefényképeztük. Volt ott egy jobb sorsra érdemes, nyomorúságos külsejű pingvin is — éppen vedlett —, ezt is lefényképeztük. Láttunk egy kis tigriskölyköt is: ott ült az akváriumhoz vezető lépcsőn, és unottan pislogott. Ezt is le akartuk fényképezni, mert igazán aranyos volt, és mert még sohasem fényképeztünk tigrist. Kölyökben sem. Csakhogy a tigrisköly-