Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Zbigniew Herbert: Versek - Rácz Olivér: Fények és árnyak (Útinapló)

szobor léptetett eléd ifjúságod messzi ábrándjai közül. De végül is egy városban, ahol az a kápolna, amely csak egyetlen Tizianót vagy egyetlen Palma Vecchiót őriz, még az útikalauzokba sem kerül be, semmi sem meglepő.

(Annál inkább el lehet tévedni az új városrészekben. El is tévedtünk. Pontos címmel és térképpel kerestük páduai barátainkat, mégis eltévedtünk. A végén már annyira összezavarodtunk, hogy tehetetlenül megálltunk a város egyik legforgalmasabb pontján. Gépkocsis carabinierik mentettek ki a forgalomból, amelyet percekre eltorlaszoltunk. Ez azonban Olaszországban senkit sem izgat különösebben, a veszteglő autókból senki sem rázza az öklét, senki sem könyököl rá ádáz képpel az autókürt nyomógombjára, senki sem emlegeti az édes jó anyánkat és egyéb rokonainkat. Az olaszok udvarias és vendégszerető autósok. A carabinierik is udvariasak és vendégszeretők voltak: kiteregették a térképet az utánfutónk tetejére, és föléje könyököltek. Azután boldog és megelégedett mosollyal összehajtogatták a térképet, és megindultak előttünk. Imponáló menet- sebeséggel és biztonsággal, és imponáló menetsebességgel és biztonsággal háromszor tévedtek el. Mind a háromszor kiszálltak a kocsiból, bevártak minket, bocsánatot kértek, azután mosolyogva leállították a forgalmat, hogy utánfutónkkal kényelmesen megfordulhassunk. Negyedszerre sikerült megtalálniuk a keresett utcát; egészen kis utca volt; kisült, hogy előzőleg mind a háromszor elrobogtunk mellette, természetesen három különböző irányból. Az is kisült, hogy az olasz carabinierik is remekül tudnak káromkodni, ha a térképet kell szidni: egészen otthonosan éreztük magunkat közöttük.)

Páduában találtunk egy hároméves kislányt. Elveszett, és mi megtaláltuk. Végtelenül büszkék voltunk rá: egy áruházban veszett el, a szülők kétségbeesetten keresték, a hangszórók bömbölve kutatták, és mégis mi találtuk meg, bolygó külföldiek. Ugyanis ott állt a kocsink előtt, és az utánfutóról lecsüngő hetyke kis családi zászlónkat bámulta kerek és ragyogó szemekkel. De amikor megszólítottuk, feleszmélt, és sírva fakadt. Azután előkerítettük a szüleit, s a boldog mosolyok tüzében újra ragyogni kezdett a szeme és az arca. Talán ez volt e legszebb páduai emlékünk:

E ľ ciel di vaghe e lucide faville S’accende intorno, e’n vista si rallegra D’esser fatto seren da si begli occhj.

S a szem szikráitól kigyúlni látod a felhőt — földön, égen minden élni s örülni kezd; amerre néz a drága.

Petrarca — 159. szonett. Képes Géza fordítása.

Az olasz campingekben a nyári főidényben — az iskolai szünidő két hónapja alatt — nagyon sok belföldi nyaral. Ez természetesnek látszik, de az olaszokból ez a körülmény mégis valami elkeseredett nemzeti berzenkedést és furcsán ható osztályöntudatot vált ki.

A Lago di Garda mellett, Sirmionéban, egy este valakinek megfájdult a campingben a foga. (Sirmione a tó egyik legszebb pontján fekszik, itt láthatók Catullus grottái, Catullus hajdani nyári kéjlakának a romjai; és a sirmionei camping valóban elsőrendű.) A hangszóró több ízben felszólította a camping vendégeit — németül és franciául —, hogy amennyiben orvos vagy fogorvos akadna a vendégek között, szépen kérik, szíveskedjék a camping irodájába fáradni.

Amikor a hangszóró harmadszor zengte el a felszólítást, szomszédunk, egy nagyon szívélyesnek ismert, kedélyes olasz családapa megvető honfibúval átmordult hozzánk:

— Jól adják! Ebben a campingben orvos! Olaszul nem is közlik. (Utólag kiderült, hogy legelőször, olaszul mondták be, de akkor még szomszédaink nem voltak a campingban.) Tudják, hogy az olasz orvosok nem Járnak ilyen campingekbe!

— Miért? — kérdeztem. — Hova járnak az olasz orvosok?

— Oda, ahova a többi — közölte még zordabbul. — Ahova a német meg a francia meg a többi orvos urak! Egyiptomba! Vagy Spanyolországba! Mit tudom én! Semmi esetre sem ebbe a campingbe!

— Miért? Ide kik járnak? — faggattam tovább.

Dühösen legyintett, azt hitte, ugratom.