Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok" regénye
mi mégis mindenünnen egymásra ismerünk! Es két világ: mi és ök ... Mi, akiket lenéznek, leszólnak és levágnak, kétségek, titkok, gondok: az ős Föld jajszava, ők buzgó vámszedői már itt a Túlvilágnak, és Isten-protezsáltak, mint Ábel valaha, ó, mindig vesztesek mi, s ó, mindig nyertesek.“ Az volt még a versben többek közt, hogy: „Ki ércbe-zsírba dúskál, az anyagot tagadja — a varas holtra válva ordít fuj-meztelent — mégis nem a mi rongyunk a tehetősek hadja — és nem mi csapunk vásárt, ha Isten megjelent — és nekünk fájnak ők is, mert ők is emberek.“ És hogy mi: „csak úgy ütünk sebet, ha alkotunk vele: — a minket Üldözéssel jut előbb a világ. — Ö, ez a láthatatlan, megcsúfolt büszke gárda... akiknek rugdalt szíve a minden-ember-járda — hogy ők is célt, jogot s értelmet érjenek...“ Itt volna az Ideje megvalósítani merészebb hangú fogadkozásomat Is. Ez Is régi kassai vers: „Kiáltó szó az elnémít attaknak, megkeserítetteknek, magányosoknak“, mikor a háborúval és a nagy fordulattal „hagymázas órák lázas lába gázolt fekélyes életünkön által, mint a csorda". „Ki lesz legény? hol nőtt bölcsője fája annak, ki belerúg a deszka-várba? s aki bejajgat ebbe a határba, ahol gyülevész, cifra gyász rikoltoz és minden igaz ember félrefordult. Ma itt nagy hangosaké a berek s üvöltöznek a fórumon, — dúlt kába nekünk, — sötét, szent-arcú áljóemberek. Ki lesz legény? ki szól, hol élni szégyen? ki fog dörögni ennyi hangba be, mint végítélet? — ó, akárki légyen, , csak ezt a lármát tarkón csapja le!“ Nem kell mondanom, Madách-körl szóhasználatban a gyülevész, cifra gyász — az irredenta; a szent-arcú áljóemberek — az álszent papok; a fórum — a népgyűlések és szószékek. Mindenki így értette. Ök is! A Madách-körben nagy és komoly disputák folytak Simándy vezetésével. Ügy emlékeztünk ezekre később, hogy „egyszerre olvastatta velünk Adyt, Marxot és a Bibliát“. Losonc, Batyival* ellentétben, erős felekezeti életet élő és felekezet-szervezetl tagolt- ságú város volt. Az 1924-es „felekezeti népfront“-ot is, de többet is dokumentáló irodalmi esténkről — melyen a négy „losonci“ író mellett a kezdő Mécs is szerepelt a „felekezetek arénájában“ (az unitárius Darkó, a lutheránus Győry, a zsidó Komlós Aladár, a katolikus Mécs és a kálvinista Simándy) — részletesebben is szólok majd losonci éveim sorrakerülésekor. Mikor majd megemlékezem a Mécs költői pályáját és életútját végleg és végzetesen eldöntő vitánkról, melynek végén Mécs dúlva-fúlva faképnél hagyott bennünket, és sértődötten elrohant a vasúti állomásra. Sorsa ott és akkor pecsételődött meg. A Madách-kör problémaboncolgatásainak a légkörében született 1924-ben a magyarság európai szerepéről, a kisebbségi sors értelméről dúló vitáink közben, az akkori magamra jellemző „messianista“ versem. (Egy a sok között!) Erre már Simándy is biztatóan bólongatott, és a háromszori kettőspontot is megbocsájtotta. Együtt vitáztunk a kevés „isten-viselős“ népről, és közébük álmodtuk harmadiknak a magyart is. „ ... Nyütt, missziós e nép ... Csodákat ébredeznek, s bokrostul gyújtogat istenváró szemük * Rimaszombat
