Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok" regénye
— Nagyobb bevásárlást? — nézett fel Atyus, jobbjában egy lapos, cellulóid lófigurával. — Mikor? — Nemrég. Özséb atyus összecsattantotta a zsebbsakk fedelét: — Te, Dodo, a télikabátjaink ... — Ahá! — csaptak le ránk fölelevenedve. Most már én is kapiskáltam, hová irányoznak. Kibújt a szög mindkét fél zsákjából. — Télikabátot vettünk, de ... — Hát mégis! Bevallja?! — Ez csak nem nagyobb bevásárlás? Különben is hitelbe vettük. — Azt is tudjuk, hogy ön ezresekkel fizetett — állt fel a főnök az ágyam széléről. — Négy darab ezressel. Igaz? Bevallja? Ez igaz volt. Mit tegyek? 5. Jó és rossz emlékek A csehekkel akkoriban furcsán voltam. Kétszeri bejövetelük óta hetedik éve csehszlovák állampolgár voltam, de ebből a hét évből tizenkilencben közel egy felet az Eötvös-kollégiumban, 1920 után pedig — kisebb megszakításokkal hármat — a szocdem Németországban töltöttem. Még nem szoktuk meg egymást: idegenek voltunk. Kölcsönösen bizalmatlanok. És valahogy féltünk egymástól. A rimaszombati állomáson 1918—19 telén láttam bevonulni az első két vagon olasz egyenruhás legionárust. Mi, kíváncsiskodók és kortanúk tízen sem voltunk az állomás mellett meghúzódva, nézdeiódve. Aztán az északi hadjárat idején újságíró, majd egy ideig vörös katona voltam a híres 39-es dandárban, Sárai Szabó Tibor dandárparancsnok és Karikás Frigyes politikai megbízott alatt. A június végi fegyverszünet, majd a Vörös Hadsereg visszavonulása után én betegen otthon maradtam. Sok gömöri helytelenítette az önkéntes kiürítést: lemaradtak. Megint jöttek a légionáriusok. Engem halálra kerestek. Egy volt osztálytársam és egykori riválisom háborús bűntettel vádolt be a francia főtiszteknél. Egy másik osztálytársam, szlovák hadnagy, megüzente, szökjem meg, különben kivégeznek. Maradtam. Három ízben is letartóztattak. Először a zászlóalj-, majd az ezred-, végül a dandárparancsnokság. Szerencsémre a tolmács, a pánszlávnak ismert Daxner család egyik fiatal író rokona zászlós volt, segített alibimet igazolni, s félretétetni a bosszúból koholt hamis följelentést: rámfogták, hogy a légionáriusok páncélvonatát felrobbantottam. Nem én, hanem velem egy rangban szolgált, hozzám hasonló osztálytársam robbantotta föl. A fiatal szlovák író az életemet mentette meg. Ha ő nincs, nem érem meg a húsz esztendőt sem. 1919 júliusában könnyen kijárt a statárium golyója. Az olasz főparancsnokokat fölváltó francia főtisztekben még tajtékzott a sok kudarc dühe, és forrt a megtorlás vágya. Nem teketóriáztak sokat. Felhős, kínos emlékeim is vannak, de derősek és kedvesek is. Losoncon az YMCA első magyar osztályának titkára voltam. Irodalmi köreként megteremtettem Simándy Pál emigráns pap, író, szellemi vezérünk köré a Madách-kört. Ady-esteket rendeztem, iparos cserkészcsapatot alakítottam. A „105 %-os magyarok“ összeröffentek. Helyi főnököm, az Ady-gyűlölő Sörös Béla, a későbbi reakciós püspök, elbocsátásomat javasolta. A felmondási időmet és a végkielégítésemet tárgyaló értekezleten kijelentette: „Nem érdekem, hogy Győry felmondási időt és végkielégítést kapjon". Szlovákiában az YMCA-t két amerikai állampolgár, egy főigazgató és egy főtitkár vezette. A két amerikai összenézett, és kollegámhoz, a csehszlovák osztály cseh származású titkárához fordultak. Ű teljes mellszélességgel állt ki mellettem. A cseh titkár követelte ki a háromhavi felmondást és Járandóságomat, ami nekem akkor komoly pénz volt, mert apám már haldoklott, és én lettem a kenyérkereső. (Igaza lett Simándy Fáinak: egy évvel, ezelőtt mondotta: „Majd rájössz, Dodó, hogy könnyebben megtalálod a közös utat a magadfajta haladó szellemű csehekkel és szlovákokkal, mint a „105 %- os magyar ok"-kai. Az osztályöntudat...“ Milyen igaza volt! És milyen sokáig nem láttam be!) Jő és szép emlékem volt Pávlik bácsi is, a hacsói Juhászgazda. Falubíró volt. Tanyája az Osztra ezer méteres orma alatt. A faluban vagy a lazban mindig megtraktált
