Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Földes Sándor

propagált proletárirodalom célkitűzéseivel. Földes a húszas években gyakran ír a pártsajtóba, s az ekkori irodalmi beszámolókban is kommunista költőként emlegetik. Egyik cikkében (Emberirodalom) „balról“ bírálja fegyvertársa és elvtársa, Fábry Zoltán humanista irodalmi koncepcióját is: „Igen, kedves megváltók, a művészet meghal és élet születik. Az életet igazság támasztja fel, és nem sajnálkozó, szentimentális, mindent emberré-mázoló babona. Az igazság pedig: »nem teória, de egy tény, az élet maga: — szabad és független emberek közösségei (Bakunin). A babonákkal tehát le kell számolni, mielőtt nagyra híznak. Az „emberirodalom“ babonájával is. A vezérszó konstruktív elánját csak tartalmának realizálása és útjának relatív meghatározása adhatja. A szó mai csengése kell". (Korunk, 1926. 648.) Az idézetből kitűnik az a p.roletkultos, ultrabaloldali nézet is, hogy a művészetet nem annak törvényszerűségei alapján értékeli, hanem alárendeli a politikának, a mozgalmi gyakorlatnak, s ez a szemlélet lett a pragmatikus, sematikus szocialista irodalom tévedéseinek egyik forrása. Amint látjuk, ez a sematikus irodalomszemlélet .nemcsak a későbbi szocialista realizmusban volt meg, hanem még előbb a szocialista avant- gardizmusban is (Földes mindvégig expresszionista maradt), s történelmileg a munkásmozgalom akkori helyzetéből, szükségéből érthető meg. A mozgalom szempontjából ekkor az élet, az igazság vallóban fontosabbak voltak, mint a művészet, de ebből arra következtetni, hogy a „művészet meghal“ téves és művészetellenes állítás.

A húszas években Földes egy-egy brosúraterjedelmű kiadványban elbeszéléseket és drámai jeleneteket is tett közzé. Fenti programjának megfelelően ezek nem hagyományos elbeszélések vagy egyfelvonásosok, hanem „művészetnél többek“, expresszionista módszerrel kifejezett „tettek“, groteszk, forradalmi esz- meiségű történetek és jelenetek. Az Én öltelek meg? címmel kiadott elbeszélő írások szimbolikus, expresszionista, háborúellenes történetek. Az Üj játékok, új színpadra csupán kétszázötven példányban jelent meg, kéziratként Fábry Zoltánnak ajánlva. A két kis könyvről Fábry expresszionista elemző értékelést írt a Korunk 1926 júliusi számába, s többek közt ezt állapítja meg: „Konstruktív kollektivitás teremtő lényege Földes könyvében még csak a rádöbbenő és a döbbenet továbbító, bizonyító, szemtépő mondanivalók szintézisét vajúdta világgá. A kérdés és felelet emberigenlése mégis sokat jelent: az úttakarítás tényét, a megnyitott, szabaddá vált utat — másoknak. A ma rettenete, a korforduló gúnyos vigyora rázuhant az emberre. Ennyit el sem bír az emberi szervezet, mégis: egy szájban, egy emberben milliók fájdalma, sikolya görcsösödik, torlódik és — robban. A jövő konstruktivitás egyszerű képét még a ma teljesen ellentétes élete, a vágy és elképzelés ködös káosza nehezíti. A Földes-írások pedig a ma talajából hajtanak a jövőbe. Épp ez az erejük, értékük és igazságuk: a való talaj, a megtalált, megküzdött, régit zuhantató, újat teremtő archimédeszi pont. Biztos talajból biztos célba találás. Semmi ingadozás. Minden szó, minden gesztus, mint a nyíl: elevenből elevenbe, emberből emberbe. Visszhang. Körforgás. Közösség. Tömeg.“

Amint Fábry recenziójából is sejthető. Földes epikus és drámai alkotásai alig különböznek verseitől: ezekben is költői képek, kérdések, expresszionista állítások halmozódnak. Bizonyára azok értették legkevésbé, akikhez szólni kívánt: a tömeg, az elnyomottak, a közösség. Ezt az ellentmondást a költő úgy oldja fel, hogy magát tartja a tömeg, a néma közösség hangijának, s költészete valóban kollektív jellegű. A költő és a tömeg, az alkotó és az olvasóközönség, az egyéni sors és az általános eszmék ilyen egybeolvadására álljon itt példaként Az olvasóhoz című verse:

Harcnak, szerelemnek és nyomornak mélyízű dadogását olvasod mint egy új gyermekség kezdő-szavait jövőt tanuló ember pirulását a saját gyöngeségei előtt

Ez még nem élet, ez csak írás, hiszen a betűk előbb meghaltak