Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok" regénye
— Štátni polície! Államrendőrség! — mondta az első, egy kopasz nyakigláb. Ijedtemben kahogni kezdtem, és Atyushoz fordultam. — Nem mozdulni! Egy szót sem! — dördült a parancs, most már németül is, és az őszhajú a szemével vizitált. A többi szétnézdegélt, és a deresfejűre tekintett. Ez lehetett a főnökük. Az ágyaink végénél helyezkedett állásba, s kamuti-formán, ravaszdin nézett, de udvariasan szólt ránk: — Tessék, urak, kikelni az ágyból! Házkutatás! — és a kályha mellé intett. A kályha rég kihűlt. De mellé álltunk, csak úgy, hálóingben. Olyanok lehettünk szerkesztőnek, mint Picasso békemadara galambnak. A főnök az ablak elé posztolta magát, a kopasz nyakigláb az ajtó elé terpeszkedett, a másik kettő két oldalról neki a matracoknak. A tömzsi bambuc Atyus ágyát, a szőke nyuzga az enyémet túrta fel, és a séf mellett álló vékonydongájú frnokféle elé haji- gálta az ágyneműnket. A bambuc és a nyuzga odább rúgták a matracokat, és feltépték a két szekrényajtót. — Na! Vannak tájak, Interiőrök, vannak jelenetek, mozdulatok és arcok, amelyeket élesen fényképez a lélek. Néha úgy, hogy azon nyomban tudom; ez meg fog maradni bennem, ezt sosem felejtem el. Akkor döbbentem rá, hogy milyen sablonosán szegény volt a hónapos szobánk. Az ágyak éjjeliszekrényekkel, egy kis asztal két székkel, és az ágy végével szemben két olcsó ruhásszekrény. Meg a rideg vaskályha. 4. A szög a zsákban A ruhásszekrények most kitárva szégyenkeztek. Nem találtak bennük csak egy-egy öltő ruhát, kevés fehérneműt, sok-sok újságot, néhány piszkos gallért, kenyérhéjakat és szalonnabőröket. Mindent a padlóra szórtak. — Mi a fészkes fenét kereshetnek? — nyargalászott töprengve az agyamban a gondolat. — A parki hóbagoly, az éjjeli pillangó jelentett volna föl? A csupasz, lógó lámpa alatt zizegtek az újságjaink. Már három hekus emelgette, és laponként tartotta összegyűjtött újságjainkat a fény felé. Megbolondultak? Vagy talán este én? Megadtam volna a elmemet? Kérdezte a lány, de persze, hogy nem mondtam meg. Az újságok rázogatása, meglámpázása végtelen ideig tartott. Dermedten és bambán meredtem a házmotozókra. Atyus kézbe vette a zsebsakkját, és játszani kezdett. A zi- zegésbe csak háziasszonyunk fojtott jajveszékelése fúródott be odakintről. Aztán csend lett. A tömzsi kiszólt neki. Már nagyon fáztunk. Az őszhajú intett a tömzsinek. Az visszadobálta az ágyneműinket. Visszabújhattunk az ágyba. A cipőink kerültek sorra. Semmi. Végül a kofferjeink a szekrény tetejéről. Nehezek voltak. — Ahá! — villant föl a nyakigláb szeme. A nehéz koffert a nyuzga orra elé tartotta, és rákacsintott a séfre. A koffer tele volt összegyűjtött, sorrendbe rakott újságpéldányokkal. Megint lámpázás. Semmi. Elégedetlenül tébláboltak, toporogtak. Aztán a főnök szemöldökrántására körülállták a kettős ágyat. Ö maga oldalt, az ágyamhoz, a többi az ágylábhoz sorakozott. — Feleljen! Milyen nagyobb bevásárlást eszközölt a közelmúltban? — kezdte a vallatást az őszhajú. Nem feleltem. Erre előrehajolt a többi Is: — Honnan volt a sok pénze? Sok volt! Honnan? Sok! — Ki vele, milyen nagyobb vásárlást csinált? Nagyobb bevásárlást? — Én? Semmllyet! Ez Igaz volt. Hol és miből, mit vásároltam volna? Atyus rendületlenül sakkozott magában. De a finom hangú detektivfelügyelő átszólt neki: — Ön, redaktor úr, komolyabb embernek látszik. A kollégája nagyobb bevásárlást csinált. A fizetésükhöz képest rendkívül nagyot. Mi tudjuk. Azt is, hogy önnek Is tudnia kell róla. Miért nem vallják be?
