Irodalmi Szemle, 1967
1967/6 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok" regénye
— Prágába viszlek! — mondta baráti, de kategorikus döntésként a harmadik pohár után. — Eszemben sincs, hogy itthagyjam Kassát! — nevettem rá. — Komolyan beszélek — és kezdte az érveit sorolni. Hogy a rivalizáló kassai és pozsonyi napilapok fölött egy fővárosi, országos hatósugarú, nívós lapot akar teremteni. A lap a két magyar párt közös, központi orgánuma lesz a kormány székhelyén. A magyar megmaradás egyedüli kapaszkodója a fiatal csehszlovák demokráciában: a parlament. Benne is a magyar ellenzéki képviselők és szenátorok klubja. Ott első kézből kapjuk a politikai anyagot. — Szép, de nem megyek — makacsoltam meg magam, mert nem hittem a pocsék és dilettáns lap reorganizációjában, meg abban, hogy a prágai lányok pótolhatják a szlovenszkóiakat. Elővette a jobban szívemhez szóló érveit: — Ott megteremtheted a pozsonyi és kassai napilapok és a vidéki hetilapok fölött a legmagasabb szintű magyar kultúrfórumot az egymillió magyarnak! Nem bíztam. ímmel-ámmal hallgattam. Fanyalogtam. Prága gyorsvonattal Is közel egy napi utazásnyira van a magyarlakta Szlovenszkótól, ahogy akkor Szlovákiát neveztük. Csak magyarul és németül beszéltem. Brrr! Micsoda idegenség! — Ott a helyed! Magam mellé veszlek. Vécsey Zoltánt is viszem. S a Kassai Ü/Ságtól Erdélyi Lászlót, a legjobb riportert. Pozsonyból előbb-utóbb a magyar gyorsíróbajnokot, Bihari Mihályt, a Híradótól a legmozgékonyabb tudósítót, Rehorovszky Jenőt, és Gömörből a legjobb sportújságírót, Jelűnek Ferencet! És Prágában nincs kótyon- fitty cenzor, nincs előzetes cenzúra, vedd észbe! — És Vécsey itthagyná a Kassai Naplót? — Már kezet adott rá. Vécsey, a premontrei kanonokból lett tanár, akit csak Özséb atyusnak tituláltunk, Lacus elmenetele óta a Kassai Napló legerősebb oszlopa volt. Tehetséges, univerzális újságíró, valóságos polihisztor és sakkbajnok. — Zseniális ötlet a Lacusé. Öt legyet üt egy csapásra. Máris kész az ország legjobb magyar redakciója. Hogy aztán mi lesz velem és a Naplóval? ... De hát menjetek. Menj te is, Dodó! — borongott Szepesi Miksa főszerkesztőm. — Ott állandó elsőosztályú ingyen vasúti jegyet is kaptok, nem szakadtok el tőlünk ... — Szükségem van rád, pajtás! Viszlek! — és Lacus intett Illés Bélának, a prímásnak, többszörös keresztkomájának: — „Hej, ahol a szép lány terem, azt a földet nem ismerem ... sehol sem ... Heej, ahol a .. Végül is engedtem. De még a prágai kávéházban is nyűgözött a döntés. A gyerek még nem volt beszegve. Erről a lapgyerekről, a nehézségekről, az átszervezésről, a reakciós körök várható ellentámadásáról és a hiánylyukak betákolásának lehetőségeiről: a tudósítói szolgálat semmiből megteremtéséről váltottunk keserű-édes, romantikusan magunk- biztató szókat és szavakat az esti kávéházban, ahol nem volt borravaló: tíz százalékot egyszerűen hozzászámolt a cehhez a „pán vrchní“, a főúr. Robinzon-éltünk kisebb fele a redakcióban, nagyobbik fele a „kavárnában“ telt. Egyébként én a német nyelvvel jól elboldogultam. A sörözés, vagy a Prágában gyérebb borozgatás csak a kávéházszigetek késő esti elhagyása után következett. Lacus, Özséb atyus és én csak este nyolc felé értünk a füstös Adriába, a nyomdai tördelés után, ahol gyakorta nem tudtuk a sok szóbeszédből sem, hogy mikor megy ki a ház az ablakon. Elmondhattuk magunkról: fehér ház, fekete kenyér. Jómagam is sokat vágyódtam vissza valamelyik magyar városba. Néha nem tartotta bennem a lelket csak bánthatatlan hitem: sikerül a „fórumteremtés“, az irodalmi melléklet, a Magyar Vasárnap. Gyalog indulgattunk haza Atyussal, föl a lankára, az egykori Királyi Szőlőkért dombján épülő városszélre, a Vinohradyra. 2. Bolond éj és szép tervek Özsébbel laktam együtt, a Korunní sugárúton, fent a Víztorony mellett, egy cseh kisiparos özvegyének hónapos szobájában, özséb idősebb volt, családos, itt még nem
