Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - FIGYELŐ - Kurt Benesch: Az üvegló
Kurt Benesch az iivegtó (Kurt Benesch, fiatal osztrák író, 1926-ban született, Becsben.) Az öreg ember némán állt a parton. Kimondhatatlanul szégyenlős mozdulattal a maga mellé tett lapos, nyitott ládára mutatott. A földre helyezett vásári láda muranói üvegből készült állatfigurákkal, gyöngysorokkal, kagvlőfüggőkkel és hasonló limlommal volt megrakva. A szegényes készlet legpompásabb darabját egy gyöngyházcsillogású gondola alkotta, amely — ha belsejében az óraszerkezetet felhúzták — egy dallamot játszott. Mrs. Brown volt az egyedüli utas, aki partra szállt. Amikor az öreg embert észrevette, csalódottan fordult a vaporetlo felé, s a fiatal, kéksapkás férfit kereste, aki az előbb olyan előzékenyen nyújtotta a karját, és most a vastag, csikorgó drótkötelet oldotta el a remegő facölöpöktől. Mit csináljon ezen az elhagyott szigeten egyedül? A következő hajó érkezéséig, amellyel Velencébe visszautazhat, egy teljes s végtelenül hosszú órája van! De a gőzös már eltávolodott a parttól, a keskeny, habzó mélység a kikötőhely s a hajófal között kiszélesedett és kitisztult, s már az utolsó kicsi örvények is visszahullottak a lagúna tükörfelületére. Mrs. Brown tanácstalanul tett pár lépést a pallón a part felé. Az öreg ember, az egyetlen, akit fogadására Torcello város készen tartott, zavartan rámosolygott. Mintha azt akarta volna mondani: csak kisegítésképpen teszem, különben fontosabb dolgom van. De az öregek, hiszen megérti, már bogarasak. Maga is csak úgy ideutazott, bár tudnia kell, hogy itt semmit sem fog találni. Csak egy régi templomot, amely 600 körül épült, aztán még egy templomot, pontosan úgy, ahogy az útikalauzában áll. S néhány házat a szőlőskertek között. Mrs. Brown mindezt nem látta az öreg arcán. Ha szemünket becsukjuk, nem látjuk, mi történik körülöttünk, és minket sem ismernek meg. Ezt már a gyerekek is tudják s a felnőttek is, akik okosnak tartják magukat. Csak az égető napot érezte, amelytől a színes, széles karimájú kalap sem védhette meg. A melegtől az öreg is szenvedett. Gyors mozdulattal letörülte homlokáról a piszkos izzadságot. Mrs. Brown bármennyire is kevéssé figyelt az öregre, ezt azonnal észrevette: egy férfi miatta törülte le homlokáról az izzadságot. Szégyellte a port. Olyan sokra becsülte őt, hogy megtette ezt a mozdulatot. Ismeretlen meg- hatódottság vett rajta erőt. Lehajolt az üvegállatkákhoz. Egy sor minden színből válogatott lovacska alá „100 lire“ volt írva. Az első után kapott, egy zöld után, de az tűzforróvá vált a naptól, s majdnem leejtette. A férfi arca reményteljesen fölragyogott. „Cento líre“ — mondta gyorsan. Mikor is vehettek tőle utoljára? Mrs. Brown gyorsan számolt: száz líra körülbelül tíz cent, ebből a legjobb esetben öt cent lehet a nyeresége. És az utolsó hajó egy órával ezelőtt érkezett. Előhúzott egy ezerlírás bankjegyet, és tudtára adta, hogy mind a tíz lovacskát megveszi. Nem akarta ajándékkal megszégyeníteni, azért kellett vele szabályos üzletet kötnie. Az öreg egészen magán kívül volt az örömtől, körülményes gondossággal csomagolta újságpapírba a tíz lovacskát, és köszönő szók kíséretében a kezébe nyomta.
