Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - FIGYELŐ - Kurt Benesch: Az üvegló

Mit is kezdek most tíz üveglovacskávai? — kérdezte magától, miközben a vásárlás után odaérkező csónakkal egy kis csatornán át a Dóm előtti térhez közeledett. A csatorna keskeny volt, és színe tejeszöld. Jobbra és balra szőlőskertek hallgattak, a leveleken vékony porréteg ült, az egyedüli zajt a nap tűző tükrét ketté szelő lágy evezőcsapások okozták. A híd, amely alatt áthaladtak, Mrs. Brownt hirtelen egy New York-i prospektusban látott képre emlékeztette: kőív és alatta a távolban a katedrális barna, szögletes tornya látható. De nem figyelt tovább rá, az üveglovakra gondolt. Ügyetlenül voltak becsomagolva, és ha szorosan magához szorította őket, hogy a csomag széjjel ne hulljék, hallotta csikorgásukat. Kellemetlenül érezte magát: értelmetlen üzletbe keveredett. A világért sem könyörületből tette: a mindig számoló üzleti érzék tiltakozott benne az ellen, hogy egy embernek öt centért több mint egy órát kelljen ácsorognia. Ha vett is valamit: ékszert, ruhát, csak azért tette, hogy általuk az ö becsülete legyen nagyobb. A képet, bútort csak a lakó hatásos díszletének tartotta. S ma úgy viselkedett, mint a kevés pénzű turista, aki az összevásárolt bóvlit a kandallóra teszi, hogy álmai az elmúlt tizennégy napos szabadságról életszerűbbek legyenek. Talán elajándékozhatná ezeket a lovacskákat! Még sohasem ajándékozott senkinek semmit, viselt ruháit vagy cipőit sem, amelyek idővel naggyá lettek, mintha lába lassan összezsugorodott volna. Kinek is okoznának örömet ezek az üvegholmik?! Mrs. Brown a legjobb akarattal sem tudott olyan embert c-lképzelni, akinek ilyesmi tetszene. Gyerekeknek talán?

Isten ments! Üvegjátékot gyereknek! Hogy haszontalankodjanak, hogy megvágják magukat, hogy valamelyik erüket megsértsék! Nem, nem! — Irtózattal gondolt arra a gyerekre, aki a múlt hét végén a Lidón megfulladt.

Milyen elevenen, vidáman dobálódzott a hordágyon a holtsápadt, immár élettelen testecske, amellyel a fürdőmesterek kétségbeesetten az elsősegélyhelyre futottak! Mögötte a kíváncsi tömeg, mint valami hajtóvadászaton. Mrs. Brown maga is szívesen odafutott volna, semmit sem szabad az embernek elszalasztania, de éppen akkor jött oda hozzá a két barnára sült fiatalember közül az egyik, hogy fölvegye a közelébe gurult labdát. Egyszer ez a labda már a napernyőjéhez is odaütődött, most megint fölemelhetné és odaadhatná neki, mint az előbb! — Olyan elragadóan tudja mondani, hogy scusi! és thank you! — Ügy nyújtaná neki oda, hogy egészen közel kelljen hozzá lépni. Egy pillanatra majd a szemébe néz, a nevető, nagyon fiatal arcba, és hideg ujjhegyeivel megérinti a kezét — nem, nem, üvegholmi nem jó ajándék gyerekeknek.

A magasabban fekvő úton, a víz mentén, egy csoport kiránduló tartott a kikötőhely felé. Mrs. Brown szívesen odakiáltotta volna nekik, hogy még csaknem egy óra idejük van, és azt az időt másképp is eltölthetik, mint várakozással. Esetleg beszállhatnak az ő bárkájába, és vele utazhatnak, elég hely van benne. Mesélnének neki a Dómról, amelyet már láttak, meghívattatnák magukat — a Dóm előtti locanda kertjében állítólag kellemes az üldögélés —, zenéltetnének maguknak, és azt rendelnének, amit megkívánnának. Az amerikai néni mindent fizet, a visszautazást is. De nem értette a turisták nyelvét. Egyedül, a némán maga elé bámuló, helyéről nem mozduló gondolás kíséretében érte el a kikötőhelyet.

Ha az üveglovakat neki adnám? — gondolta, miközben a gondolás kezébe papírpénzt nyomott. Eladhatná. De ő bizonyára elmesélné az esetet az öregnek, s ezzel akaratlanul fájdalmat okozna neki. Különös, milyen gondolatok forrása lehet az ilyen egyszerű tett, mint az emléktárgyvásárlás. A locarda előtt néhány férfi ült, az egyiknek dongalába volt. Utána pillantottak. Egykettőre túlhaladt rajtuk, s pillantásaikat már csak a hátában érezte. Talán azért utazott olyan szívesen Olaszországba, mert nem értette, hogy mit beszélnek a mellette elhaladó emberek. A következő emléktárgy-kereskedő, aki eléje került, nem volt néma, nem, kiabált. Mindenkinek odakiáltotta, aki közelébe ment, hogy mit árul: képeslapokat, egy Torcellóról szóló képes históriát, tengeri csillagot és tengeri csikót. Csak a földicsért áruk nevét értette, amit közben beszélt, azt nem. De amint hamarosan észrevette: akkor is mondta a magáét, amikor senki sem járt arra; mintha gép hajtaná. Időnként agyongyötört állatként üvölteni kezdett.