Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - VETÉS - Kovács Magda: Hazugság nélkül (elbeszélés)

A híd után bekanyarodtam a rétre. A kis park előtt akartam elmenni, mert nagyon tetszett. Puhán lépkedtem a porban. Ökörnyálak úszkáltak a levegőben. Végükön kis fekete pókok ficánkoltak. Rátapadtak az arcomra, nyakamra. Törtem egy öl színes lombot, leültem, mert fájt a lábam, és méheket akartam keresni a fűben. De a fű már elszáradt, a Nyitra-parti fákról odahordta a száraz levelet a szél. Csörögtek az ujjaim alatt. Ott ültem, ahol nyáron a cirkusz szokott tanyázni. Erről eszembe jutottak a szomorú szemű tigrisek. Kitaláltam, hogy megölik a lelkűket. Azutáp visszaviszik őket a dzsungelbe, de akkor már észre sem veszik a fényfoltokat a virágok levelein. Csak mennek előre, míg össze nem esnek. A szemük akkor is olyan szomorú marad.

Felnyaláboltam a lombokat, nem akartam tovább ottmaradni. Az úton hernyók mászkáltak, néha végigszaladt az arcomon egy pók. Rossz volt, hogy megint elmúlt a jó kedvem, és hiába vágytam annyira valami szépre. Mindig így voltam, csak vágytam a szépre, de soha nem akart eljönni. De nem lettem nagyon szomorú. A lányokat is úgy fogadtam, mikor hazajöttek, mint egyébkor. Megint zsíros kenyeret ettem grízzel, mert kifolyt a tej. Inkább csak ezen bánkódtam, mikor délután rám nyitották az ajtót. Ültem az ágyon a csupasz matracokon, mert délben leadtam a felszerelést. Nem is gondoltam a tigrisekre, meg semmi ilyesmire. A tejre gondoltam. A tárgyakat a maguk valóságában láttam magam körül. Az ágyról hiányzott a két majom, amelyeket mindig megbökdöstem a lábujjammal. Belegyűrtem a többi holmival a bőröndbe. Akkor, amikor alig vártam, hogy Judit kint legyen a szobából. Vagy ötszáz évvel ezelőtt.

Megjött az idegen lány. Mondta, hogy az én helyemen fog lakni. Szó nélkül átültem a Csöpi ágyára. Megmondta a nevét is, de elfelejtettem. Valami Márta, vagy ilyesmi volt. Egy évet tanított, úgy jött vissza harmadikba. Fehér fogai voltak, folyton mutogatta. Rengeteget beszélt, engem soha nem kérdezett. Szép ruhái, drága pulóverei voltak, olyanok, amilyeneket én mindig látok másokon. Eszébe jutottak a régi ismerősei. Feltételezem, hogy én voltam az ezredik, akitől irántuk érdeklődött. A felét sem ismertem, de mindegyikről mondtam valamit. Hangosan tudott csodálkozni, örülni, majd rám szakadt a plafon. Zajos volt, de nem volt érdekes. Nem akaródzott rá figyelni. Egy legyet néztem, ahogy valami hasadékféle után kajtatott a falon.

Az új lány nem sokkal különbözött Judittól. Annyi volt, mintha ott sem lett volna. Mikor kifogyott belőle a szó, megkért, beszéljek magamról. Tudtam, hogy úgysem fog odafigyelni. Elkezdtem hantázni, ami épp az eszembe jutott. Mondtam, hogy a nagyanyámnak soha nem volt kesztyűje. És az árvacsalánt szerette, mert az nem is olyan csúnya, nálunk rengeteg van belőle. Ott virágzik az árok partján tavasztól őszig. Nem ő volt Cecília, Cecília más volt. Juditnak azért hazudoztam, hogy megvegye a kesztyűt. Meg azért is, mert neki nem bír az ember valót mondani, csak képtelenségeket. Benne minden semmivé lesz úgyis. Szereti, ha hülyét mond neki az ember. Cecília halálát kitaláltam, olvastam vaílahol hasonlót. Lehet, hogy tüdőbajban halt meg, régen az divat volt. Egyszer elloptam a rózsáit, valóban mindig fehér rózsa volt rajta. Sajnáltam a nagyanyámat, hogy olyan dísztelen a sírja. Csak egy nagy akácfa áll felette, és minden ősszel közelebb lapul a földhöz. Mostanában már csak az akácfáról tudom, hogy ott van.

Beszéltem még egy csomó szomorú dologról. Nem azért, mintha szomorú lettem volna, de jól vágtak a helyzetemhez. Sajnálkozott, hangosan, ahogy örülni szokott. Megkérdezte, hogy szép-e? Moziba készült. Nem volt szép, de ráhagytam. Elment. Nemsokára hazajöttek a lányok. Csodálkoztak az új -lány fényképén. Megtapogatták a ruháit, gondolatban máris kölcsönkérték. Csapkodták az ajtókat. Atkiabáltak egymásnak. Megfájdult a fejem. Csöpinek a szemében ott bujkáltak a könnyek, alig várta, hogy elsírhassa magát. Mozdulatlanul ült mellettem. Szerettem, mert nem beszélt feleslegesen. Hét órakor elküldtem, Zolit vártam. Nem volt nálam már vagy öt napja. Nem jött, csak nyolc ©lőtt tíz perccel, mint már vége felé mindig. Le sem akart ülni. Erővel húztam le magam1 .mellé. Jókedvű volt, friss, eleven. Elkezdtem simogatni. Átkaroltam a nyakát, elbőgtem magam. Nem értette, hogy miért sírok, hisz igazán semmi okom nincs rá. Értsem meg, edzésre jár. És perszehogy szeret, hogy kérdezhetek ilyet. Közben az óráját nézte, el akart menni. Belekapaszkodtam, lehúztam magamra. Olyan őrülten szerettem abban a pillanatban, hogy erősebb voltam nála. Örült hülye voltam. Beleharapott az arcomba. Össze-vissza. harapdálta a nyakamat.