Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - VETÉS - Mészáros Károly: Mint a vér (vers)

Félig leszedte a blúzomat, dühösen csókolt, és mindig az óráját figyelte. Elengedtem, menj a fenébe! Úgy maradtam, ahogy hagyott, kigombolt blúzzal. Mozdulatlanul bámultam a plafont. Akkor is úgy feküdtem, mikor bejött Csöpi. Megállt felettem. Végre kedvére elsírhatta magát. Arcomba hullottak a könnyei, összegombolta a blúzomat. Fejem alá húzta a párnát, mellém feküdt és sírt. Boldog volt, hogy ismerhetett, mert soha senki nem adott neki annyi alkalmat a sírásra, mint én. Biztos nagyon szeretett.

Azután hazajött az új lány. Elmondta, hogy mit látott a moziban, egy szót sem hagyott ki. Beszélt Rudoról, akit tegnapelőtt ismert meg. Rém klassz fiú, meg minden. Összeházasodnak. Cigarettázott, kávét főzött mindhármunknak. Éjfél felé lefeküdtünk. Én Csöpivel aludtam. Atnyalábolt, de mikor elaludt, kibújtam a karja alól. Kiálltam az erkélyre mezítláb, majd megfagytam. Ottmaradtam sokáig. Éreztem, hogy köd van, vége az Utolsó szép őszi niapnak, és hogy holnap igazán elmegyek. Nem akartam visszafeküdni Csöpihez olyan hideg testtel. Bementem a fürdőszobába, gondoltam, megvárom ott a reggelt. Nem' voltam álmos, és már úgyis hajnalodott. De Csöpi utánam jött. Jóformán az ölében vitt vissza az ágyba. Erősen átfogott, és nedvesre sírta a hálóinget a mellemen. Igazán jó lány, és hasonlít 'a szomorú, lombját hullató fához.

Reggel valóban köd volt. A lányok álmosak voltak, durcásak. Nem búcsúzkodtunk, mondtam, hogy még maradok. Csendesen készülődtek, volt valami élettelen, gépies bennük. Juditot alig lehetett megkülönböztetni a szekrénytől, amelynek támaszkodott. Ahogy ránéztem, az az érzésem támadt, hogy kint az utcán összeesik, szétfolyik, elönti a világot. És én, mikor kilépek a kapum, belezuhanok ebbe a semmibe. Az új lány sokáig öltözködött. Változatlanul jókedvű volt. Alig vártam, hogy elmenjen, becsuktam az ajtót, a kulcsot a szemétkosár alá tettem, ahogy szoktuk. Nem könnyeztem, nem nézegettem visszafelé, pedig rossz volt. De megnyugtattam magam, hogy itt sem volt szebb, mint máshol lesz. Csak a halaktól búcsúztam el.

A büféslányt közben felcserélte egy asszony. Az is furcsán nézegetett rám. Én az emlékeim között keresgéltem, szerettem volna egyet elvinni magammal. Olyat, amitől jó kedvem lesz, és tiszta leszek, meg átlátszó. Addig gondolkodtam — mert tudtam, hogy egy biztos lesz, egy mindig szokott lenni —, míg eszembe jutott az öregasszony, akitől hóvirágot vettem. Sajnáltam, hogy tarka a hidegtől. Hangja is csak olyan volt már, mint a fázós madárnak. Az utolsó tíz koronámon megvettem mind a tíz csokrot. Csöpi még az úton könnyezett, hálásan nézett rám. Otthon sírt, teleraktuk a szobát virággal. Én jókedvű voltam, nevetgéltem, Csöpi bőgött, nem maradt egy fillérem se, magunkra csuktuk az ajtót. Ettől akkor olyan tisztának éreztem miagam, és rögtön “kék színre változtam.

Volt még egy pár percem1. Lángost vettem, tolakodtam, nem volt kihez beszélnem, íütyörésztem, és elutaztam. Magammal vittem az öregasszonyt, a többi ottmaradt, integettek utánam, és örültünk, hogy többet nem találkozunk.

mint a vér

Mészáros Károly

Ügy áll minden, hogy nem tudja senki, hogy áll a világ.

Az égen felhők, s a felhőkben jég meg haramiák.

Mit ér itt a dal, a gyönge hang? Elsírjuk a nyarat, esőre mordulunk és nem jogunk mégse madarat.

Csend van bennünk és köröttünk, de kotló e némaság; száz tojásból kél az élő zsivaj; feláll, s mélyre száll.

Nem szállunk fel, hogy a magasból csapjunk le, mint a vércse:

Csak fuldoklunk, mint a paraszt Duna menti vetése.

Mint a vér, úgy kering a sok ördögi incselkedés.

Kitérünk, mint a farkasok, mégis mind a szívünkig ér.

Még pénzért se szólunk arról, ami szívünket nyomja.

Inkább vaktában dalolunk, s jüttyögünk a leányokra.