Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - VETÉS - Kovács Magda: Hazugság nélkül (elbeszélés)

szobában a vizet. Nem mertem megmozdulni, a legyekre is legszívesebben ráparan- csöltam volna, hogy ne mászkáljanak folyton ide-oda az ablaküvegen.

Csak gondolatban mozogtam. Gondolatban éltem a régi életemet úgy, mint két hónappal azelőtt. Reggel felkeltem, mosakodtam, öltözködtem, kifestettem a szemem, rohantam az előadásra. Ütközben, lent az előcsarnokban, ha a portás nem figyelt, megriasztottam a piros halakat, örültem, hogy kétségbeesetten száguldoznak egyik faltól a másikig, véresre verik orrukat az üvegen. Nem szeretem a piros halakat, mert hasonlítanak Juditra, akitől elájulok, ha üres, mozdulatlan szemével rámnéz. Tolakodtam az autóbuszban, veszekedtem, hogy tapossák a lábam. Jegyzeteltem, mint egy félőrült. Siettem az utcán, hogy elérjem az ebédet vagy a vacsorát. Csókolóztam a Nyitra-parton, a kapuban vagy akárhol. Este lefeküdtem, hogy reggel mindent kezdjek elölről.

Visszafelé gondolkoztam, visszafelé éltem az időben. Vagy ötvenszer álltam bizottság előtt. Éreztem magam fölött a négy emeletet, a délszaki virágokat. Válaszoltam a kérdésekre, és megint éreztem az éhséget, ami akkor rám tört. Majd elájultam, megsüketültem, nem bírtam kivárni a végét. Azt hittem, megeszem az egész világot.

Egyszer egy egész délelőtt mentem visszafelé az időben. Átléptem magam1 fölött, sötét lett utánam. Idegen arcokban kezdtem magam látni. Mászkáltam össze-vissza a világban, aztán megint sötét lett utánam, és egy másik arcban bukkantam fel. Nem tudtam megállni. Olyan volt, mintha hegyről mennék lefelé. Egyszer csak elértem egy hatalmas sós víz szélére; az őstenger volt az. Ott esetlenkedtem a parton, azután belefordultam a vízbe. Az új arcom nagyon idegen volt. Egy egysejtű szerves valami voltam. Kapálóztam a vízben, faltam a sót, és ettől nagyobb lettem egy-egy sejttel. Nőttem még jópár sejtet, azután kimásztam a vízből. Nem mondhatom, hogy örültem magamnak. Zúgott a fejem a hülye gondolatoktól. Teljesen feleslegesek voltak. Senki sem lett tőlük boldogabb, sem éli, sem a világ. A világgal különben nem sokat törődtem. Még tízéves koromban észrevettem, hogy nagyon szépen megvan nélkülem is, azóta nem érdekel túlságosan. Az se számít neki, ha a Nyitrába ugróm. Ezt nem akartam. Másfél év alatt mindössze ötször jutott az eszembe. Négyszer el sem mentem, ötödször meg visszajöttem a partról. Nem mintha nagyon szerettem volna élni, de már olyan sokan ugrottak vízbe. Azért pocsékul éreztem magam. Nem mondtam, de pocsékul éreztem magam. A lányok untak. Nagyon unták, hogy soha sem megyek el. Két hónapja tudtuk, hogy egyszer el kell mennem. Négy napja minden reggel elbúcsúztunk. Igazán nem volt szép tőlem, hogy nem mentem el. Még egy csomag levélpapírt is kaptam tőlük emlékbe. A negyedik napon mégiscsak összecsomagoltam. Nem is volt olyan nehéz. Nem volt pénzem, így eladtam Juditnak a fekete ruhámat. Ott ült elmosódó arcvonásaival az ágyamon. Nyugodtan ülhetett volna egy akváriumban is. Ez volt az egyetlen szép ruhám, de Juditnak nem tetszett. Ügy kellett ráerőszakolni. Nem szeretem az erőszakot, de kellett a pénz. Eladtam még a kesztyűmet is. Azt is Juditnak. Hogy jobban örüljön azt mondtam, hogy még Cecilia nagyanyámé volt, aki szerette a fehér rózsát. Egyszer telerakta vele a szobáját, magára csukta az ajtót, és reggelre meghalt. Megölték a rózsák. Idegesített, hogy Judit olyan éktelen üresen ül az ágyamon. Tudtam, hogy az ilyesmitől mindig élni kezd. Él vagy tíz percet, aztán megint beleolvad a tárgyakba. A fehérrózsa halál tetszett neki, mert abszolút giccs volt. Megvette a kesztyűt és a ruhát százötven koronáért. Nem vitatkoztam vele, örültem, hogy pénzem van. Elég szegénynek éreztem magam. Járkáltam egy darabig, hogy felélénküljön a vérkeringésem. Azután bementem a városba egy liter tejért, .meg negyedkiló kenyérért. Rám fért volna már valami jobb fajta kaja is, mert a zsíros kenyértől és víztőd összeakadozott a lábam. Lógott rajtam a ruha, lötyögtettem a szatyromat, ettől kifolyt a tejnek legalább a fele. Átnedvesítette a szatyrot, a kenyeret. Az árnyékos oldalon mentem, a falak tövében. Megint elfelejtettem anyámnak feladni a levelet. Felriasztottam egy csomó galambot a téren. Élveztem az eget, mély volt és tiszta. Mindenütt, ahová csak odasütött a nap, galambok, verebek ültek. Azt hittem, május van, én kislány vagyok, és templomba megyek vasárnap délelőtt otthon, a falumban. Tiszta akartam lenni, mély és kék, mint az ég. Néha színekre tudtam válni, legjobban a kéket szerettem, de most nem1 ment. Nagyon is ■éreztem, hogy csont-hús tömeg vagyok. Nem hatol át rajtam a fény. Amerre megyek, kiszorítok egy darab levegőt a mindenségből. De azért jó kedvem volt. Elkezdtem szaladni, a tej mind kifolyt. Végtelenül vágytam valami szépre.