Irodalmi Szemle, 1967

1967/5 - Mács József: Adósságtörlesztés

— Hát Gyöngyös Béla?

— A leendő sógorom sógora.

— Ti értitek, miről van itt szó? — fordult a biztos a többiekhez, akik unalommal húzogatták a vállukat.

— Itt ez a sógorom. Gyöngyös Béla meg az ő sógora — magyarázta hévvel a kisasszony. — Megteszik?

— Már késő, kedves, már nem tudunk segíteni. Nagyon sajnáljuk, de a névsort már továbbítottuk — hárította el a kérést a biztos, aki vezetője lehetett a többieknek.

— Köszönöm — adta a sértődöttet Marka, és el sem köszönt, kezet sem adott, úgy távozott.

Hiúságát tépázta meg a biztos, dúlt-fúlt hazáig. Meg akarta mutatni, ki ő, mi ő’ és nem tudott megmutatni semmit. A biztosok kedvesek voltak ugyan, de hajlít- hatatlanok!

Anyámnak fakóbb lett az arca, ahogy az eredményről beszámoltunk. Leroskadt az asztal sarkára és sírt. Aztán összeszedte magát, és ebéddel kínálta Markát. De a kisasszony nem fogadta el, sietett vissza a hivatalába. Közben fogadkozott, ne nehezteljünk rá, nem rajta múlott, hogy a sógoroméknak menniük kell. És hogy ne folytathassuk a témát, amibe idejövet szenvedélyesen belekezdtünk, elutasította az ajánlatomat, hogy hazaviszem.

— Visszamegyek gyalog — mondta, és mély együttérzést színlelve távozott tőlünk.

— Milyen különös most a viselkedése — jegyezte meg anyám, miután kettesben maradtunk.

— Ha gondolkozik és érez, talán szégyenkezik.

— Mit tegyek, hogy a lányomat visszatarthassam? — fogta kezébe a fejét anyám.

— Hogy’ eresszem el azzal a szélhámos urával, idegenbe? Itt van valakije, akinek elpanaszolja a bánatát, ott azonban elvesz a hangja. Nem érti senki, nem sajnálja senki. Kihez fordulhatnék?

— Senkihez. Ez elvégeztetett. A biztosok továbbküldték a névsort. Már nem lehet változtani rajta.

■

Mozdulatlanul feküdt a falu, mintha megadta volna magát a sorsának. Mintha az élet is megállt volna benne. Nem nyikordult kútostor, nem csapódott ajtó, az öregek sem mászkáltak az úton, gyerekek sem lármáztak a patak partján. Csak az elmozduló függönyök jelezték az életet. Meg a cirkáló csendőrök a készülődést.

Bevonult az első teherautó. Mint aki megbízásból teszi, követtem az útját, melyik portára fordul be. A biztosok, a komisszár és a csendőrök kíséretében Széldömökiék előtt állt meg. Lefegyverezték az öreget, kicsavarták kezéből a fejszét, csomagolásra szólították fel őket.

Nem bírtam ki tovább a hídon, a kerteken keresztül a szomszéd udvarba lopakodtam, onnan néztem végig, mi történik a teherautó körül. Széldömöki a kerítés tövében egy tuskóra kuporodott, a szavakhoz már végképp nem volt ereje, csak régi pártigazolványait mutogatta, mint egy eszelős.

Ha kinyújtottam volna a karom, elértem volna a vállát. Sapkája a lábánál hevert, fehér haja a szemébe lógott. Felesége százszor körültipegte, és nem a szegényes bútorokat, a házat, a kertet, hanem az urát siratta.

— Én szegény emberem ... én szegény uram ... amennyit te szenvedtél, nem szenvedett senki... amennyit én sírtam utánad, amikor elvittek, kínoztak, megvertek, nem is jó róla beszélni. Térj ki a hitedből. Dobd el azokat az igazolványokat. Csak rosszat csináltak neked. Latod, most se védnek meg. Azt mondtad nekem, amikor bejöttek az oroszok, no asszony, vége a szenvedésnek, oszt vége van-e? Tévedtél Péter, mint mindig az életben. Eddig is azért üldöztek, mert a hited szerint éltél, most is azért tesznek földönfutóvá!

Az asszony mondta a magáért, siratta az urát, mintha nem is tüskön ülne, hanem koporsóban feküdne, nem sírt a mi falunkban senki többet nálánál, de a csendőrök nem voltak tekintettel rá, hordták ki a bútorokat a teherautóra. És jelezték, hamarosan készen lesznek a pakolással.

Megragadtam az öreg vállát, hogy így vegyek búcsút tőle, többre képtelen voltam. Patakzott az arcomon a könny, soha máskor nem érzékenyültem el ennyire.