Irodalmi Szemle, 1967
1967/5 - Mács József: Adósságtörlesztés
— Szervusz Bálint — fordult hátra. — Látod, ilyen az élet. Sajnos, tévedtem! — Mint mindig, Péter — vetette közbe a felesége. — Elvisznek a fenébe, azt se mondják hová? — fájlalta az öreg. — Égbekiáltó igazságtalanság — tört ki állati bődülettel belőlem. — Ugye belátja végre, hogy igazam volt. Nincs itt kímélet, nincs itt hovatartozás. Nem mentség semmi, se a piros szív, se a pártigazolvány! — Térj ki a hitedből, Péter — kérlelte a felesége. — Hallgass! — mordult rá az öreg. Mást se hallok, csak ezt: térj ki a hitedből. Nem vallás az én hitem. — Indulás — adta ki a parancsot az egyik csendőr. A biztosok és a komisszár már elvonultak, más portákon jártak. A karhatalom két-két tagja közrefogta Széldömökit és a feleségét. Belekaroltak az öregbe, és feltuszkolták a teherautóra. Felzúgott a motor, és a dugattyúk olyan gyorsan peregtek, mint a gondolataim. Sokszor vezették ki Széldömökit az udvarból Masaryk csendőrei, Horthy kakastollasai, de ilyen fájdalmas arccal soha nem távozott. Mert akkor mindig tudta, hogy egyszer majd visszatér! Most feleségestől, bútorostól viszik, az asszonynak nem kell siratnia az ura távozását, s ez ok lehetne arra, hogy az öreg eldobja a pártigazolványait, amelyekre olyan büszke volt. S nem teszi. A teherautóból még intett nekem. Nagyon szomorúan és összetörtén. Én is visszaintettem és sírtam, mint a kisgyerek. Míg csak a teherautó el nem tűnt a szemem elől. Aztán az egyik teherautót követte a másik, Perecsit, a borbélyt. Hegyit, Bujtor Laciékat és Gyöngyös Bélát, a sógoromat is felpakolták. Búcsút vettem tőlük is. Csak anyám nem köszönhetett el. Percenként elájult, percenként magához tért, orvosért kellett telefonáltatni. Estére elvonultak a teherautók, elvonult a vihar, a pap harangoztatott, hogy imádkozzunk azokért, akiket a szülőföldjükről elragadtak, akiknek az udvarában és a házában megállt az idő, tátong és ijeszt az üresség. Üzent értem a pap, menjek orgonálni, de nem vállaltam ezt a szerepet többé. Engem a hivatásomból már régen deportáltak, nem illek az orgonához. A templomba azonban elmentem, az emberek összezsúfolódtak a padokban, csak temetésre és nagy ünnepre jön össze ennyi nép. Istentisztelet után a pappal tartottam hazafelé. Sápadtan és remegő ajakkal lépegetett mellettem. — No, Bálint, a kocka el van vetve — mondta. — Soha nem lesz béke a határ mentén. Az emberek nehezen felejtenek. Krisztusi ige: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! Az az érzésem, itt kővel fognak visszadobni, mázsás kövekkel... Sem át, sem bét nem mondtam a politikai elmélkedésre, csak mentem és hallgattam. Nem volt kedvem a beszédhez ilyen hangulatban. Meg a papunkat sem akartam ellenvetéseimmel megsérteni. Én ugyanis egyetértek a krisztusi igével. Kenyérrel, békével és baráti gesztussal kell felelni a kilakoltatásra és a felszított gyűlöletre. A kő úgysem azokat érné, akik a szenvedések szenvedését zúdították a népre.
