Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - Kalász Márton: Versek
Kalász Márton rekviem Nem úszol véknyan a levegőben, nem mosódik kék arcodba csillag — csontjaid lefojtva még ragyognak mélyen az alföldi homályban, közel az akác szakadt leveléhez; a dombra estiesen könyököl a kő s a fölirat: Istenem, nyugodjék — akár egy sánta címerállat. Margit, valóban nyugodhatsz, elmúltál, szállást keres a dió, a dohány s a szörnyeteg-pupilla- pilulák légionista dühe — volna szivárványhártyád, se akarná elragadni semmi tőled a konyha kövét, amire ijedten zuhantál s a lámpásként közelgő homlokokat. A fiú felnő, a férfi tenyerével árnyat mímelve figyeli a sárga rozs-sáncokon billegő gépeket, hallja az erdő mögül a vonatot. A telet rontásra ismét idomítják. S van, aki napokig ide-oda bóklál, örömmel élne ama csigahéjban, csak ne volnának rossz álmai. vártam a szóra Vártam a szóra évekig. Eső nem volt, morajlott a vasárnap, július sárga lencséje alatt, mint hal, óriás levél csapkodott. Láttam távol az égetett szobrokat ülni, arccal a mezőnek, egymást csuklóban érő kezüket. Kapuk előtt a por ősi nap-ágya, végtelen lábú, zöld harangszó, macska ámult /mögötte az úton. Néma szemük a cérna-szemhatáron, kék ujjak pöngették, kettészakadt. S többé nem tudták legyűrni az álmot. Én éjszakáig néztem a falat; hátam mögött az utcák s szellememnek nyüzsgése egyre egymásba csapott, s az őket sújtó dühödt, darabos árnyak tombolva színüket cserélték. Vézna kezem hó-pántja már-már nem tudta összefogni koponyámat. törvény Hindemith-szólam a karcsú teremben, politikai harc, álca, levél, rózsaápolás zöldben, állatok igézete, fényképezés, hajózás, öltözés, elnyúló testek sóvár tükrözése, vonatok karácsonyba érkezése, olaj égése, lárma, ütközés, szavazás, hit, fogda, menetelés azóta nem lehet — azóta semmi se lehet ezer megmaradt szemüveg káprázatának, vízhatlan éjen átbűzlő romoknak, levél-hangárban bombázórajoknak, rézkürtök alá préselt sikolyoknak, rühnek, bújkálásnak, ütésnek, Topf u. Söhne őrületének, a legszarabb pojáca arcélének átkos emléke nélkül. kánta Csukás Istvánnak Ha egyszer megvidámodom megcserélem az alakom mint délceg állat kigurulok a nyálzatlan fenyérre — ha hó-sejtő alvadt kezemmel ráintek a képzeletbeli télre Mert a fehéret az idegláz horpadt arc-udvarát sokáig nem viselhetem kivont kard nélkül nagy önérzet vérbabérjával feszülni kivánok mint cézár a kútkereken A méhes fák a megzápult kolompok kántáljanak nekem Majd a harsányság kényszerét álmaim huncutul megetetik megitatják a vad kutyával Csönd lesz Bicegve hűshöz tartanak az ég nyár-ünnep délutáni halványzöld mosolyával.
