Irodalmi Szemle, 1967

1967/5

művészét

a naiv művésÉi

bői kiállítást rendezett, amellyel ez a különféle elnevezés alatt („a tiszta szív festői“, „a realizmus népművészei" stb.) fellépő, sokáig meg nem értett és megvetett művészet egy csapásra „szalonképessé“ vált, sőt szerepe a modern művészetek történetében annál jelentősebb, minél jobban áthatja korunk gondolkodását és életformáit a technikai civilizáció. A „naivak“ ugyanis megőrzik alkotásaikban azt a természetes, bensőséges és tisztán érzelmi gyökerekből táplálkozó világképet, amely a kor kon- templatív s fölöttébb mechanizált életérzetéből egyre inkább hiányzik. Kétségkívül ez lehet a titka a „naiv“ művészet rohamos térhódításának s jy nélküle korunk művésze- bzképét már el se tudjuk iTépzeThi. Szervesen a század művészi megnyilatkozásaihoz tartozik, mint az absztrakt művészet, a kollázs vagy a pop-art — még ha nem is jelent irányt, hanem önmagáért létező s önmagába visszatérő, tehát lényegében fejlődésképtelen fenomént.

ma körülbelül ötvenéves. Azelőtt is akadtak ugyan művészetet művelő amatőrök, akik napi munkájuk után1 ecsetet vagy vésőt vettek a kezükbe, hogy saját örömükre vászonra fessék, vagy különféle anyagba faragják valóságélményeiket és látomásaikat, de mivel alkotómódszerük nem igazodott az akadémiák által előírt szabályokhoz, sem az aktuális stílusirányokhoz, műveik nem kaphattak helyet a képzőművészet elismert kategóriái sorában. E többnyire autodidakta „vasárnapi“ festők és szobrászok a hivatásos művészet peremén vergődve mindaddig névtelenek is maradtak, amíg Henri Rousseau francia vámos festményeivel fel nem lépett a párizsi „Függetlenek“ tárlatán. A kritika és a közönség kezdetben lenéző gúnynyal fogadta, ám Apollinaire-nek, a költőnek, idővel sikerült Rousseau alkotásai számára olyan általános elismerést kivívnia, hogy útjuk a Louvre gyűjteményei felé szinte magától értetődővé vált.

Ekkor szólalt meg Wilhelm Uhde, a nagy tekintélyű német művészet- történész, aki szakácsnőjében, Séra- phine Louis-ban megkapó művészi tehetséget fedezett fel. Rövidesen maga köré gyűjtött több Séraphine- hez hasonló „naiv“ festőt, s műveikA „naiv" művészet félszázados története ezért nem mutat minőségbeli, csupán mennyiségbeli növekedést. Az egyes művek és alkotóik kapcsolatok és kölcsönhatások nélkül, elszigetelten élnek, mint a síkságból hirtelen kiemelkedő, magányosságra és mozdulatlanságra ítélt havasok. Ám az Uhde által elismert öt jelentős „naiv" festő (Rousseau, Séraphine Louis, Bauchant, Bobmbois és Vivin) száma Párizsban a húszas évek folyamán nyolcra emelkedett, míg a New York-i Museum of Modern Art 1938-ban már huszonnyolc „naiv" művész alkotásaival dicsekedhetett. 1958-ban aztán Brüsszelben megrendezték a „naiv művészet“ első világkiállítását. Azóta a „naiv művészet“ Európa valamennyi nagyvárosában (főleg Frankfurtban, Rómában, Salzburgban, Münchenben és Párizsban) fölöttébb keresett és népszerű, s üzleti szempontból is egyre csábítóbb. Nálunk Prágában és Brnóban voltak eddig kisebb kiállítások, amelyek több figyelemre méltó csehszlovákiai „naiv" művész nevét vetették a köztudatba, az elmúlt őszszel pedig Bratislavában sor került a „naiv művészet“ első nemzetközi triennáléjára.

Ennek az intézménynek nemcsak az a célja, hogy háromévenként rend-