Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések
másik lágyan elömlő fény Ígérete, az a tétova zavar, amit erős napfény után érzünk a szobában. De egy éneklő hang a segítségére sietett: „BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK, RON!“ —sa férfi nekibátorodva, tekintetével lassan számbavette a szobát — az asztalt, a pukkantókat, a világító süteményt, a poharakat és a fiaskókat, a zöld papírtranszparenst, a csillogó karácsonyi díszt s a tompa megvilágítást. A kalács körül, megannyi felfelé meredő apró kés módján ott lobogott a harmincegy gyertyaláng, s valamennyin sárga penge pislákolt. A szoba tere homályba merült, valamennyi fény az asztalra és a szőnyegre hullott. Egy pillanatig még meglepetten állt, megrabolva az előre elképzelt látványtól, a hideg és időtlen nappali fénytől, a szoba mozdulatlan porszagától. Egy elmosódott emberi test, Clara közeledett feléje az asztal mögül, csípője és lába a fényben, felsőteste az árnyékban imbolygott, karját feléje nyújtotta, hangja is kacagva röppent elő a homályból. S a szoba a lány ilyképp hangsúlyozott jelenlétével, a sejtelmesen tiszta meglepetéssel az eddigitől elütő távlatba billent, és Ron hálásan nyugtázta, mennyi gonddal rendezte el a lány az ünnepi asztalt, és milyen kedvesen idézi a régi ünnepeket, a karácsonyestéket és a messzi múlt családi ünnepeit. S boldog hangulatában arra is képes volt, hogy felmérje a drága barna sörrel telt poharakat, látta köztük a sörédesítő, pirosán kacsingató portóit, — s poharát köszöntésre emelte. Aztán ott álltak a felső teret kitöltő árnyék félhomályában, ittak, tréfálkoztak, beleringatták magukat az ünneplés mámorába. Ügy mozogtak az alacsony, központi fénnyel megvilágított asztal körül, mint az árnyékolt játékasztalnál imbolygó alakok — lebocsátott kezük fényétől, a férfi öltönyének ragyogásától és a lány harisnyájának csillogásától elevenen, de mégis fátyolos és zavart arckifejezéssel. S aztán, amikor két üveg is kiürült, székekre telepedtek. Raikes hunyorgott ebben az újfajta fényben. Hirtelen valamennyi tárgy felszikrázott, s úgy tűnt, hogy minden feléje hunyorog. Váratlan izgalmában felnevetett. Clara egész törzsével elhajolt tőle, kinyúlt, hogy felvágja a kalácsot. Ahogy poharát felemelte, szeme sarkából a lány hátát leste — s a pohár ürítetlen maradt. Nézte a ragyogó fehér blúzt, a lány hajának éles, apró hullámait. Clara? A szoba idegensége ismét ráborította súlyos függönyét. Clara — szólalt meg benne egy lassú hang — új blúzt vásárolt, és kiondoláltatta a haját. A férfi bólintott, gépiesen tudomásul vette a dolgot, de a barna sör, amelyhez nem volt szokva, úgy nyomta az agyát, mintha valaki súlyos kerek kalapot nyomott volna a fejébe, ólmos koszorút, aminek a karimája körbeszalad. Keze öntudatlanul a homlokához tévedt. — Clara ebben a pillanatban arccal feléje fordult, a fejét oldalt hajtotta a teljes fényben, és elfújt néhány kis piros gyertyát. S miközben fújta őket, kacagott. A gyertyák lángja drágakőként remegett és vibrált a nyaka körül. Felfújta az arcát, és úgy kacagott, hogy olajosfényű piros ajkai közt fehéren csillogott a foga. A fekete füst vékony csíkja csavart gyertyaként tekergett a lány haja körül. Clara furcsának találta a férfi szemét. Megszólalt: „Ö, Ron, talán a fejed fáj? Igazán nem? Egy kicsit se? ... Nem, drágám?“ Ron ettől kezdve erőszakolta magára a nevetést, érezte, hogyan húzódik szét az ajka, amint mosolyogva próbálja tagadni, hogy a feje fáj. A fejével volt baj, többé nem érezte jól magát a kényelmes székben, izgatottan egyensúlyozott lábikrája görcsösen feszült az asztal alatt, s félelmében, nehogy valami idegen tárgyba akadjon, aggályosán figyelte mozdulatait, mint a vendégek, zavart kezek egy idegen asztalnál.
