Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések

Üjra habozott, miközben ujjaival a csomóra kötött madzag körül matatott. Hirtelen megragadta a csomót, és kibogozta. A barna papír szétnyílt. Rúzs és púderes doboz hevert benne.

(Csak egy kicsit, egy icipicit. Szépnek kell lennem, ma este muszáj.) Ajkát lebiggyesztette, és vastag skarlátvörös foltot húzott rá, de rögtön összevonta a szemöldökét, kétségbeesett ennyi szertelenség láttán. Hozzáfogott, hogy letörölje. De a festék már mélyen beleivódott az ajkába. Vállat vont, s elmerülten vizsgálta magát a tükörben. Amit látott, az megelégedéssel töltötte el, és Clara mosolygott.

Késő délután, hétkor, amikor a nap még világított, de már erejét vesztette, amikor a fákon és a terek zöldjein nyirkos és hűvös árnyék nyújtózott, s még a rohanó villamosokkal zajos utcákat is hűvös nyugalom szállta meg, mert a munkának vége — Ronald Raikes kilépett a moziból, és igyekezett minél gyorsabban átvergődni a forgalmas helyeken, hogy elérje a csöndesebb utcákat, amelyek elvezetik Clara lakása felé. Az egész napos hőség után az égen felhők gyülekeztek; néhány bolt és narancsszín falatozó homlokán kigyulladtak a fények. A fényekből s a hazafelé törekvő emberek forgatagából Raikes érezte, hogy estére jár az idő, és dacosan összeszorította a fogát. A nyugtalanságot, amely halványan már jelentkezett, mint forró lehelet a fejfájás előtt, könnyű fémes ízzel, mint a láz, le kell magában küzdenie. Veszélyes volt ez a forgalom, ahogy a népes csomóponton átvágva csöndesebb utcák felé igyekezett. Egy középület zöld és bíborvörös csempéi és egy útlevélfényképész piros keretű ablaka közt végre megnyílt előtte a barna téglaházakkal szegélyezett homályosabb, csendesebb utca. Itt rögtön fellélegzett, mintha egy léghuzat fizikailag is lehűtötte volna a fejét. A lányra gondolt, a nyugalmas lakásra, a biztonságra, a rendre és menedékre. Különös érzés az a rend és a nyugalom, amit a lány körében érez; kényelem, megkönnyebbülés és szüntelen hiányérzet. Egy csöppet sem az, amit „szerelemnek“ szoktak nevezni. Olyan érzés, mintha ismét nagyon fiatal volna, a dajka oltalmazó karjai között. Ahogy szemével a járda repedéseit követte, örömét lelte bennük, s ez az öröm a hála érzéséből fakadt — és szőni kezdte a terveket, a jövő héten munka után néz, véget vet a bújkálásnak, ős viszonzásul ő is tesz a lányért valamit. S végül eszébe jutott, hogy a lány ebben a pillanatban is őérte fáradozik, valami házi ünnepélyt, születésnapi vacsorát rendez a tiszteletére. S így, ettől a gyöngéd hálától eltelve nyitotta ki a homlokzati ajtót, és vágott neki a lépcsősornak.

Két szobája volt a lakásnak — a nappali és a háló. A nappali ajtajával próbálkozott, azt tekintették az övének, de csukva találta. Ám a kilincs zajával egyidőben felhangzott Clara hangja: „Ron? ... Ron, a hálóba menj, ott tedd le a kalapod — ne gyere be, amíg teljesen el nem készülsz — Meglepetés!“

Odakint, a sötét folyosón, szemét a barnás, csupasz linóleumon jártatva, újra elmosolyodott. Bólintott, valami üdvözlést kiáltott, és bement a hálóba. Megmosdott, megfésülködött, s tekintete újra meg újra a két szobát összekötő ajtóra tévedt. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, ideges kézdörzsölés, és már ott is állt az ajtó előtt, és kinyitotta.

Ez a másik a háló nappali fénye után olyan volt, mint egy éjszakai jelenés, mint egy panoptikum tompán megvilágított csoportjelenete. Ebben a pillanatban nem is a fény kápráztatta el, hanem a sárgás homály, egy