Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések

kopott tükör tűhegynyi szeplőkkel szórta teli, arcát sápadtnak és távolinak látta. Eszébe jutott, hogy sok munka vár még rá, sietősen új selyemblúzba bújt, s abban reménykedett, hogy Ron még mindig bent ül a moziban, s újra eltűnődött rajta.

Még mindig nem volt biztos, nem ő-e az a férfi, akit a rendőrség a gyilkosságokkal kapcsolatban köröz. Perszehogy erre gondolt, amikor Ron először megjelent. Később a férfi szemérmes viselkedése eloszlatta ezt az első benyomását. A következő estén újra megjelent, nála vacsorázott, és újra ottmaradt; ugyanígy a következő éjszakára is. Tudomásul vette, hogy a lány menedéket ad neki — s a maga részéről ragaszkodott a szándékához, hogy amint újra megkockáztathatja a munka utáni járást, megfizet érte. Izgató helyzet volt, Clara a maga életmódjához mérten a lehető legtöbbet kockáztatta érte. Hihetetlen — de az ő számára az volt az egyetlen fontos és minden mást elhomályosító tény, hogy hirtelen, mégpedig ilyen meghökkentő módon, egy különlegesen vonzó férfi jelent meg az életében, aki rögtön felkeltette az érdeklődését. Clara tudta, a férfinak is fontos, hogy rejtve maradjon. De több is volt a viselkedésében, nemcsak ez — gyöngédség és szokatlan önfeledtség, ahogy Clarát bámulta, hallgatta, igyekezett a kedvében járni, és elhalmozta mindazzal a figyelemmel, amelyre egész hanyatló ifjúságában éhezett. A lány azonkívül azt is tudta, hogy a férfi őszintén figyelmes, nem alakoskodik. Mindez akkor is hízelgett volna neki, ha a férfi csak játszik vele. De mert őszinte volt, a felderengő távlat álomszerűvé, részegítővé, valószerűtlenné oldódott. Egy egészségesen hiú, egészségesen elégedett, egészségesen reménykedő nő számára — az az erkölcstelen lehetőség, hogy esetleg ő a gyilkos, csírájában fagyasztotta volna meg a viszonyt, de a magányos Clara lelkében annyi sivatag és annyi vágy volt, hogy sivár évelnek végtelen unalma minden belerögződött illem ellenére összegyűlt és megindult benne, s mint egy óriás alvó felemelkedett, forgott, ágaskodott, hogy aztán a másik oldalára fordulva végleg elpihenjen, s boldog sóhajjal köszönje meg — bármi legyen Is az — ami elűzi a sivár, tompa éveket. Felsóhajtott: „Most, vagy soha!“ A többi középkorú álmodozó nőtől eltérően neki nem volt oka kétségbeesésre; ez az esély egyenesen a küszöbére pottyant, nem kellett küzdenie, kételkednie — egyszerűen jött. Aztán a szerelem ösztönös fogásai, s végül, hogy a legelemibb kételyeket is eloszlassa, a férfi házassági ajánlata. Olyan mély gyökeret vert benne a hűség, hogy most már ha elvétve azon töprengett, nem ő-e az, akit a rendőrség köröz, úgy érezte, valójában nem is róla van szó — vagy ha mégis, akkor az más alakban, az idők távlatában történt. A gyilkosságok kétségtelenül elakadtak — igaz, csak két hete. Különben is a tweedzakós férfit csak a gyilkosságokkal kapcsolatban keresik... ez már önmagában véve is bizonytalanná teszi a kérdést... azonkívül sok ezer tweedzakó és fekete kalap fut még az utcán s azonkívül sok ezer mindenféle véletlen adódik naponta ...

így hát vállat vont, és jót nevetett rajta, hogy ilyen kérdésekkel nyugtalanítja magát — miközben tudja, hogy nincs rájuk válasz —, és visszatért az öltözőasztalkához. Itt az arca elkomolyult, s ajkát rosszalóan lebiggyesztette. így jelezte, hogy a lépésről, amelyet tenni akar, már döntött. Kezével habozó mozdulatot tett, majd kihúzta a kisasztal egyik fiókját. Mélyen belenyúlt, ujjai már a fiók végét tapintották, ott motoztak a sötétben. Ajka megnyílt, szeme elrévedt, — mintha a hátát vakargatná élvezettel. Végre valami apró csomagot húzott elő.