Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - Mirko Markovics: Hemingway a jó barát
— Hallgass ide, Mike, én (ennek és ennek) még egy tyúkot se bíztam volna a kezére, nem egész divíziók irányítását... Hát volt-e értelme az egészet a Mosquito- halmokon befejezni, Las-Posas, Bruneta és Quijorni mellett?! — Mit tehettek mást, ha többre nem telt az erőnkből? — Akkor miért kezdték el? A brunetai támadás helyett kisebb méretű, de hatékonyabb hadműveletre kellett volna vállalkozni (meg is kezdődött a Hemingway-féle stratégia — a Pireneusoktől Andalúziáig) ... S ez a (meg is nevezte, kicsoda) ..., ez pedig tyúkász, nem hadvezér! Máskor azzal érveltem, hogy a kézirat egyik-másik része „politikailag káros“ hatást válthat ki. — Megint politika! Megint propaganda! Egy fügét! Az énrám egyáltalán nem tartozik! Aki tyúkász, az tyúkász, punktum! Ha téged köt a ti fegyelmetek — engem aztán nem! — No jó, minek hát például az a paraszt-párbeszéd, ahol arról van szó, hogy Pasionaria a Szovjetunióba küldte a fiát, míg a másokét magával vitte a háborúba. Te magad is tudod, hogy a háború kezdetén száz és száz spanyol gyereket evakuáltak a Szovjetunióba, nehogy a német és az olasz légitámadások áldozatául essenek, és Pasionaria fia éppen olyan védtelen gyermek volt, mint a többiek! Kinek csinálod ezeket az „objektív“ részleteket? Nem annak az amerikai polgárnak-e, aki holnap olvasni fogja a regényedet? ... Nem is érhettem befejezni, felugrott, elkapta a karomat — de úgy, hogy kissé fel is emelkedtem: — Mike! Te azt hiszed, hogy én olyan aljas vagyok? — Te az elvtársunk vagy. — No és? — No és! Zihálva meredtünk egymásra, mint akkor a Jaramán. Harapófogó-ujjai lassan meglazultak: — Bocsáss meg, Mike! De te kegyetlenül tudsz sértegetni! — Egy csöppet se. (Különben ezzel nem ért véget a Harang egyes fejezeteiről szóló vita. Amikor a könyv megjelent, a heves eszmecsere tovább folyt, pontosabban „áthelyeződött“ a spanyol önkéntesek New York-i egyesületébe, ahol azzal vádoltak, hogy a Harang egyes oldalaiért a „politikai felelősség“ egy része engem terhel, bár ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak.) Amikor a regény megjelent, én már az USA-ban voltam. Ma is sajnálom, hogy a Hemingwaytől kapott dedikált példány valahol Amerikában maradt... ■ A sors Útban hazafelé egyszer betértünk Ernesttel egy kávéházba, ahol sokáig elidőztünk. Nem emlékszem már, hogyan került szóba az „ember — sors — élet — halártéma ... — Hiszel-e sorsban, Mike? — kérdezte tőlem váratlanul Hemingway. — Nem! És te? — Nem tudom. De van egy dolog, ami sehogysem hagy nyugton... Az én öregem agyonlőtte magát. És a végrendeletében azt Irta, hogy azt az átkozott fegyvert énrám hagyja örökül... — Ha nem hagy nyugton a dolog, hát egyszerűen hajítsd el, amit rád hagyott. Éreztem, mennyire izgatott. — Miért éppen azt a fegyvert hagyta rám, amelyikkel megölte magát? — Te babonás vagy! — nevettem el magam, s végképp nem gyanítottam, hogy már akkor üldözte őt az öngyilkosság sötét árnya. — Különben, törődik vele az ördög! — Valami gyötörte őt, amit én nem értettem. Másnap reggel ismét „megnyergeltük“ a „Pilart“, és kihajóztunk a Mexikói-öbölbe a kardhalak után ... Kövesdi János fordítása
