Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések

ragyogó villany-selyem nyakkendők kígyóztak át az árnyakon. Majd a csillogó kis díszekkel tarkított asztalterítő, fehéren és frissen, később karácsonyi csecsebecsék, tollaspapír végű piros raffiák, karmazsinban égő gömbök, s higanyfehér, ezüstfehér és rézvörös színű hópelyhek.

(Ütköző színek, tetszeni fog neki. Ez a születésnapja, talán ki is ruccanhatnának, de bizonyos fokig szebb idebent. Mindenesetre, amíg bújkál, itt kell meghúzódnia. Ugyan hol lehet? Remélem, egyenesen a moziba ment. A sötét biztonságos. Jó, hogy más ruhát visel — szép, kék öltönyt, választékosat — illik neki a bajusz. Érdekes, mennyire megszokott. Ron ugyanaz, mint azon az első éjszakán. Teljesen ugyanaz, csöndes ember. Azt mondja, maga is szereti a csöndet, a tiszta, békés életet. De ezek a színek — ó, ez jó hatással van rá.)

Lázas sietséggel szaladt a konyhába, és hozta az elrejtett süteményt, pontosan az asztal közepére helyezte, hosszú aranyszínű fátyolt csavart az üveg köré, felbontotta a csomagot, s a gyertyákat — egytől harmincegyig — ügyesen a fehérre cukrozott körbe ültette. Meg akarta őket gyújtani, de inkább letette a gyufát, a süteményből kicsípett egy morzsát s a nyelve hegyére tette: majd a késekért és villákért szaladt türelmetlenül. Mindezt olyan gazdaságos és eleven mozdulatokkal végezte, ahogy a saját házukban rendezgető asszonyok tesznek-vesznek, olyan magabiztos mozdulatokkal, amely már-már ellenszenvet ébreszt, amely a rendezgetés minden pillanatában rosszaló fintorokat csal az ember arcára, bár egyébként nem lenne semmi kifogásolni való.

(Harmincegy gyertya — a hátralevőt nem teszem oda, jobb, ha megmarad a látszat, hogy még csak harmincegy. Bár, azt hiszem, a férfiak nem törődnek az ilyesmivel — mégis megteszem. Sose tudom, mi van igazán a kedvére. Nyugodt természet, de mindig olyan gondterhelt, meg kényes is. S ez furcsa, azt hihetné az ember, hogy már próbált egyet- mást, eleget hányódott a világban. Igazi Mr. Proper. Nem szereti ezt, nem szereti azt, nem szeret táncolni, nem szereti a nők hóbortjait, nem szereti a rúzst, sem azt a módot, ahogy a lányok egy része öltözik... persze, igaza van, igazán ostobaság úgy kenni-fenni magukat, de az ember azt hinné, mégis egy férfi...)

Most át a kredenchez, s a fényezett tölgyszekrénykéből igen-igen nagy gonddal kivett egy, két, három, négy kövér negyedgallonos üveget, erős barna sörrel tele — s egy félüvegnyi portói bort. Szorosan egymás mellé rakta őket az asztalon, a csillogó üvegek csoportba verődtek, mintha igazi asztaltársaság készülne. S a cigarettát, egy színes dobozzal, ötven darabot. Recés papírszalvétákat. S végül egy hosszú, élénkzöld papírgöngyöleg, amelyre egy vonalzó és egy táiacska piros tinta segítségével ezt pingálta fel: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RON!

Ez a felirat most két falilámpa közt függött, két öreg gázlámpa közt, amit villanyégővé alakítottak s ernyő tompított — Clara az ajtóhoz lépett, s valamennyi égőt felcsavarta. A szoba nyomban felmelegedett, a körték sötét fényt vetettek a szobára, mintha saját árnyékuknak volnának részei. Clara a függönyökhöz lépett, félig összehúzta őket, s így félig kirekesztette a napfényt. Végül teljesen összehúzta szárnyaikat — s az asztal esti megvilágításban ragyogott, aranyos fehérben és meleg pirosban, középen a szikrázó, ezüst sütemények. Öltözni akart, átment a másik szobába.

A tükrös asztalnál ülve letette a kalapját, és megrázta a fejét; haja a tükörben bukfencezni látszott; ahelyett, hogy szokása szerint szigorúan feltűzte volna, szabadon lebegett — hullámosra ondoláltatta. Bőrét a