Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések

hetilapokat megtöltik. Azonkívül ö, a férfi is nyugtalannak és betegesnek látszhat — s lazított a válla tartásán, mintegy ellenszolgáltatásul a nő legutóbbi félénk rokonszenv-nyilvánításáért.

S bár tovább mesélt, s kétszer is beleringatta magát a véget nem érő történetbe, a bókokba, s bár a lány arcán láthatólag kétízben is felderengett egy-egy pillanatra az élet — mégis, a férfi érezte, hogy e körül a látszólag jól kifundált kísérlet körül nincs minden rendjén, tudta, elérkezett az idő, hogy közelebb férkőzzön a lányhoz, leejtse a kalapját, aztán felemelje, s így minden feltűnés nélkül változtasson a helyzetén. Eljött az idő, amikor elég közel áll ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal megkísérelje, ami minden esetben sikerült, bármi áron, akár elfogadja a másik, akár visszautasítja. De nem mozdult, és nem is kívánt mozdulni. Egyre csak beszélt, de most már lassabban, céltalanul; érezte, hogy megszakadt a kapcsolat közte és a nő között, s hiába figyeli szavait, már nem a másik arckifejezéséhez igazítja őket, s így a szó veszít az erejéből; egyúttal nem az előre elképzelt képet bámulja, amit a vágyakozó ész festett — de valami váratlan, félig ismeretlen dolgot; ahelyett, hogy egyenesen maga elé nézne, fejét kémlelőn, hallgatózva oldalt szegte, ahogy talán a kutya szokta, ha olyan füttyjelet vár, amely zavarában eligazítaná. De a jel nem jött. S amíg beszélt, feszülten figyelt, és próbálta megfejteni a zavart, megmagyarázni, amit lát. A lány arca fehér, betegesen fehér, az orr nyílása körül halványpiros, ajka rózsaszín és száraz; kis duzzadt száj, széles felső ajak, az alsó gyűrött, mozdulatlan; szeme is apró, bár a pupilla tág, s így olyan, mint két barna galacsin az alacsonyan fekvő, száraz szemöldök alatt. Haja kenderfakó, s úgy viseli felkötve, hogy az simán, zsinegként hull le az arca két oldalán; vékony nyakában, a gyapjú ágykabát fakó kékje felett vékony aranylánc csillog — könnyű kék gyapjú a betegesen fehér bőrön; a fehér párna meg a sötét fatámla, mint egy fordított pajzs az ágy végében. Nem vonzó... nem olyan vonzó, ahogy várta, nem izgatja... honnan hát az emlék? Honnan emlékszik valami hasonlóra, ami ösztökéli, ami furcsamód rokonszenves, sőt kívánatos?

Később, mintegy ellentétül, korábbi arcok színe futott át az agyán — megcsillanó fény az egyik borítólap skarlát ajkú női arcán — s eszébe jutott, hogy azok valóban nyugtalanították, de más, megszokott módon. Sietősen feléje szúrtak, ingerlőn döfködték, a fejét fájdították, hogy végül is világosság támadt benne, mint fényes napsütés idején. — S aztán, sokkal később, miután Clara idegesen beszélni kezdett, s kibeszélgették magukat, a konyhában főztek egy csésze teát. S aztán, mivel a júliusi hajnal már átderengett a függönyökön, a lány megágyazott neki a nappali heverőjén, takarókkal, s a feje alá selyempárnát tett.

Két hét múlva Clara, délután ötkor hazafelé jövet három csomagot lóbált a kezében. Két színes nyakkendő, hat yard fehér menyasszonyi ruhaanyag és egy doboz piros gyertya volt a csomagokban.

Útban a homlokzati ajtó felé feltekintet az ablakokra, és valamennyit zárva találta. így van jól — Ron, ígéretéhez híven, nincs a házban. Ma van a fiú születésnapja. A harminckettedik. Néhány órán át Clara azt fontolgatta, hogy születésnapi teát ad a fiú tiszteletére, s egy estére megfeledkezett a mesés esküvői ruháról. Most felfutott a lépcsőn, kinyitotta a második ajtót, és abban a pillanatban látta, hogy a fiú a lakást tisztán hagyta maga után, rideg, szokatlan rendben. A lány nevetett (minden különösség mellett is milyen gondos!), s a csomagokat ledobta a heverőre. Felzilálta a párnákat, türelmes boldogságában ebben is örömét lelte. Aztán megint talpon volt, s a tárgyakat rendezgette. Először a rikítóan