Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések

Most, hogy a lány végre sikított — rekedt, elcsukló zokogás — a férfi tudta, hogy mozognia kell, s nesztelenül megindult a szőnyegen. Menet közben megszólalt: „Nem akarom bántani“ — s tudva, hogy valami többet is kell mondania, mert a lány ezt aligha hiszi el, s főleg tudva, hogy szünet nélkül szóval kell tartani, lekötni a figyelmét, hogy ne sikoltozzon

— „Igazán nem akarom bántani, ne csapjon zajt, szeretném megmagyarázni — de ugye érti, ha kiabál, kénytelen leszek közbelépni..Mosolygott, és olyan puhán, amilyen puhán és gyorsan a szó ömlött belőle, kezével előretolta a kabátzsebét, s a lány láthatta, amit a bűnügyi filmekből tudnia kellett, hogy az ökle van ott, s benne pipa vagy valami hasonló tárgy: .. de nem akarok lőni, és Ígérje meg, hogy lesz olyan jó és nem csap semmi zajt — rögtön elmondom, miért vagyok itt. Azt hiszi, hogy betörő vagyok, de nincs igaza. Igaz, hogy szükségem van egy kis pénzre, de az nem sok, mindössze tíz shilling, megszorultam, de nem veszélyes ügy, hadd mondjam el, kérem, nagyon kérem, hallgasson meg kisasszony.“ Végig lágyan beszélt, nyugodtan, nem dadogott, nem habozott, megállás nélkül ömlött belőle a szó. A lány arca fokról fokra enyhült, bár egész testében riadt és merev maradt.

A férfi az ágy végénél állt, az éjjeli lámpa tetőtől talpig megvilágította, s olcsó, gyűrött és papírszerű szövetkabátjában félszegen hol az egyik, hol a másik lábára nehezedett. Amíg beszélt, egyre csak beszélt, leemelte a kalapját, tapintatosan leereszkedett az ágy végére — nem is azért, hogy továbbmenjen, inkább csak a lányt akarta vele megnyugtatni. Amint leült, rögtön bocsánatot is kért. Aztán egy pillanatnyi megszakítás nélkül végigmondott egy történetet, amely kis híján igaz is volt; arról mesélt, hogyan menekült meg egy fogolytáborból a kegyetlenül rámért hosszú büntetés elől, mert valami jelentéktelen semmiséget elemeit, a szökést követő napokról beszélt, ahogy titokban alkalmi munkák után járt s a legrosszabbról, a végtelen nyomasztó órákról, üres kóborlásairól, az időről, amit kávéházi órák, vak sarki lámpaoszlopok alatt töltött várakozva, egyenruhák elől osonva... fejfájdító perceiről, ahogy a halál lassú vonulása közben üresen ődöngött az egyetlen menedék — az álom felé. S mindez kis híján igaz is volt — csak azt felejtette ki, hogy eredetileg nemi erőszak miatt ítélték el; nem szólt az elmúlt három hét többi sötét kalandjáról sem, de mindezt azért hagyta ki, mert valóban megfeledkezett róluk, s csak nehezen tudta volna felidézni ezeket a dolgokat, mint egy mámor elmosódott pillanatait. Sötétek voltak és homályosak, mint a rosszul előhívott fénykép, ahol a tárgy a maga bizonytalan formáival, elmosott fényfoltjaival rejtély marad a sötét háttérben, bár az ember érzi, hogy fel kellene ismernie, hiszen egykor létezett. Ahhoz is hasonló volt ez, mint mikor az ember megpróbálja felidézni, mit csinált pontosan egy távoli hónap bizonyos napjának két meghatározott órája közt, s bár tudja, mivel kellett foglalkoznia, emlékei mégis idegesítő és falánk foltokká mosódnak a vásznon, homályosak, alig láthatók, zavarosak, semmibe veszők.

S így lassan, ahogy a lányban sikerült részvétet támasztania, az ágyneműbe burkolt test engedett merevségéből. Szája két sarkát egyízben már-már mosolyra húzta. Szemében egyszer különös, kacér tekintet lo- pódzott, olyan nyugtalan és mérhetetlenül gyöngéd, mint azé a nőé, aki idegen gyermeket vesz a karjára. A veszély pillanata elmúlt, nem fog sikoltozni. S ettől kezdve, úgy látszik, nem érezte fenyegetőnek a férfit, s igen valószínű, hogy a helyzet is izgatta, mint minden lányt, aki olyan drámákból táplálkozik, mint amelyek itt az ágyon szanaszét heverő képes