Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések

lem, de most, hogy előbbi rémületéről megfeledkezett, esze ágában sem volt otthagyni az ágyat, marasztalta a kényelem és az, hogy még olvashat egy kicsit. Megfordult, és felemelte a képeslapot. Pár pillanattal később nyújtózott, és félfordulat közben a függönyre tekintett. Széles hézag tátongott a közepén. A nyílásban egy férfi állt, kihajolt az éjszakába, s a függöny két szárnyát kezével tartotta el egymástól.

Ron Raikes, öt láb és kilenc inch magas férfi, szeme szürke, vékony szálú haja barna, sötét sportzakóban, fekete kalapban az erkélyen állt. Széthúzta a függönyt, és nézte a lányt, aki a fehérhuzatos ágyban kuporgott... A férfi kissé háta mögé tolta a függönyt, s tudva, hogy az utca sötét, biztonságban érezte magát. Ki akarta fújni magát a hágcsón tett rövid kapaszkodás után — de inkább visszatartotta magában a levegőt, amíg minden végképp elcsöndesedik. A lány szeme rémülten rátapadt. Egy olyan színésznő pózába kövesedett, akit színpadi hálószobában, rivaldafény mellett rajtakapnak. Még egy pillanat és felsikít. De a férfi itt valami szokatlant érzett, hiányzott a színpadról valami jellemző, amire várt, s a férfi még most is tudva a veszélyt, minden figyelmét erre a hiányzó valamire irányította, hagyta, hogy agyának egy biztonsági szerkezete tovább dolgozzon, keresve a hibát.

Mohón kutatott, összehúzta a szemét, hogy a többi bizonytalan és fejfájdító izgalmat legyűrje — tudta, hogyan került ide, emlékezett az állomás körül várakozással töltött tompa és vigasztalan órákra, ahogy két lányt minden eredmény nélkül kerülgetett, majd ki a fényes tolongásból ide, a sötétebb utcákba, amíg csak fel nem villant előtte a lány alakja a kivilágított ablakon át. Aztán a furcsa, megmagyarázhatatlan ötlet, amely átremegett a testén. Megpillantotta a hágcsót, felmérte a távolságot, majd gúnyolódni kezdett saját magán, hogy ilyen kalandot kockáztatni mer. Bárki megláthatná... s mi más jöhet aztán, mint börtön, mert betört. Sarkon fordult, tovább ment. Aztán visszasétált. Az izgalom rendkívülivé nőtt benne, és magával ragadta. Összecsikordította a fogát, ne bomolj, szólt, eredj csak szépen haza. Holnap frissen ébredsz, nyugton töltőd az egész napot. De aztán felmerültek benne az éjszaka még hátralevő órái, a nyugtalanság, kongó üresség — s így még korainak találta beadni a derekát, beismerni, hogy hitvány napja volt. Végül az érzés, hogy képes lesz rá, egy fürge, erős akarat magával ragadta — közelebb húzódott a hágcsóhoz, s közben az utcát kémlelte. A lámpák homályosan égtek, az utca üres. Egyszer egy gépkocsi suhant el mellette, váltott a sebességén, és egyre gyorsuló iramban sivított bele az éjszakába, a semmibe. Ez a zaj is a kihalt óra biztonságos nyugalmát hangsúlyozta. Félkezét a hágcsóra tette. A többi már úgy jött, mint bármilyen egyszerű választás — igyon az ember, vagy ne igyon. Az előbbi következményeiben káros is lehet — még több ital, átcsavargott éjszaka, reggeli fejfájás — jobb volna hát elkerülni; viszont maga a cselekvés kellemes és könnyű, s az ész azt súgja, hogy semmi kár sem származhat belőle. így hát Raikes, miközben egyre azt hajtogatta magában, hogy bármely pillanatban visszaléphet, átdobta magát a kerítésen, és nekivágott a hágcsónak. Az erkélyen a függöny előtt várt egy kicsit, még a lélegzetét is visszafojtotta, és örömmel érezte, hogy ügyes, fürge és éber, mint egy állat — fülébe ért a nesz, ahogy a lány megfordult és a papíron dobolt. A következő pillanatban a függöny megmozdult, s ő gyorsan félrehúzódott. A szél. Lenézett az utcára — a szél ijesztő zörejekkel népesítette be a járdát. A férfi széthúzta a függönyt, — látta, hogy a lány egyedül van — és zajtalanul fellépett az erkélyre.